Bemutatkozik a fémrestaurátor | Göcseji Múzeum
Varju András fémrestaurátor, Göcseji Falumúzeum vezetője az általa restaurált Gönczi Ferenc szobor mellett

Bemutatkozik a fémrestaurátor

Megoszlanak a vélemények a véletlenek létezéséről. Hogy léteznek-e, most sem fog minden kétséget kizáróan kiderülni, mindenesetre a sokadik kollégával beszélgetve a saját életéről és pályafutásáról az látszik, hogy ha vannak is „menet közben” véletlenek, utólag azért összeáll a kép: mi miért történt, és minek mi volt (az eleve elrendelt? :) ) oka. Varju András a Göcseji Múzeum fémrestaurátora és a Göcseji Falumúzeumot vezeti osztályvezetőként. S hogy hogy került ide? Nem fogják elhinni; véletlenül.

András 1989-ben végzett a Pollack Mihály Műszaki Főiskolán épületgépész mérnökként. Miután megszűnt a munkahelye a rendszerváltást követően, dolgozott a Balatonon pincérként, s volt házmester is két és fél éven át, de érezte, hogy nem ez az út, amin sokáig járni akar. Olvasott egy hirdetést a Zalai Hírlapban, miszerint a Göcseji Múzeumban fémrestaurátort keresnek. Magabiztosan érkezett, mondván, ő lesz az, akit keresnek itt. A meghirdetett állás és a vele járó feladatok „érdekesnek, izgalmasnak, varázslatosnak tűntek” – mondja András, és bevallja, eredeti szakmája, amelyben „a vízszintes és függőleges vonalak néha csövek, néha szellőzőkürtők, sose volt igazán a sajátja.” Az állás az övé lett, s mert volt még hozzá mit tanulni, főként a kémia rejtelmeiből, először elvégezte a Nemzeti Múzeum restaurátor alaptanfolyamát, majd a Képzőművészeti Egyetem tárgyrestaurátor szakát, minek eredményeként második diplomáján, 2003-as keltezéssel a fém-ötvös-tárgyrestaurátor művész végzettség szerepel.

„Amikor idekerültem, volt egy csomó tisztítatlan, restaurálatlan fém régészeti tárgy. Úgyhogy az első időben, mondjuk az első 10-15 évben rengeteget restauráltam. A fémrestaurátor akkor dolgozik jól, ha a tárgyak nem sűrűn kerülnek vissza hozzá. És azt kell mondjam, nem kerültek vissza hozzám gyakran. És ha ez eddig jól ment, akkor később nyilván kevesebb időt kell ezzel foglalkozni, mert a tárgyak már jó állapotban vannak. A múzeumban először segédmunkásként dolgoztam, minden feladatot el kellett látni válogatás nélkül. De ez nem baj, az ember így szerez gyakorlatot, rutint, ezzel alapoz. Számomra a munkának ez a része is a kihívásról szólt, mindent kedvelek, ami kihívás.”

Adódik a kérdés, hogy került a szabadtéri gyűjtemény is a kihívások közé?

„Ez Dr. Vándor Lászlónak köszönhető. Konkrétan egy sepsiszentgyörgyi szálloda teraszán dőlt el egy szakmai konferencián 2004-2005 körül.  A skanzen állapota ugyanis kezdett katasztrofálissá válni, mivel minden épület egyszerre készült, ezért egyszerre is kezdtek tönkremenni. Annak a beszélgetésnek a során Vándor Laci megkért a válságkezelésre, és én örömmel kezdtem dolgozni ezen.(…) A tetőszerkezetek az átadás óta elképesztő mértékben tönkrementek, elsődleges volt azok rendbetétele. Végülis így kezdődött…”

A kérdésre, hogy mit tart a legnagyobb pozitívumnak a saját habitusában ahhoz, hogy ezt a munkát jól végezze, meglepő választ kapok. Rövid szabódás után, hogy tudniillik ezt mégsem az érintettől kell megkérdezni, azt mondja, legnagyobb erényének a válságkezelést tartja, amihez az embereken keresztül vezet az út. András szerint minden emberrel meg lehet találni a közös nyelvet, nem számít, honnan jön, mit csinált eddig, hogyan él most.

„Úgy gondolom, nekem ez megy. Másfelől nem akarok egyszerre több lépcsőt megugrani, mindig mindenben csak a következő lépcső teljesítése a cél. Mindig a következőé. Lépésenként a legegyszerűbb mindenben haladni, és az is fontos, hogy mindent a maga helyén ildomos kezelni. Tudni kell, mi az, ami valóban fontos, és mi az, ami mondjuk pályázati elvárásként túl van dimenzionálva. Én azt hiszem, mindig a célt kell szem előtt tartani, és akkor nem lehet nagyon eltévedni.”

S hogy melyik elvégzett munkára a legbüszkébb?

„Sok minden van, amire büszke vagyok, érdekes módon ennek kisebb része fém. De például büszke vagyok a diplomamunkámra, ami egy 16. századi díszbuzogány restaurálása volt. Ha végigmegyek az állandó kiállításon, minden teremben találok valamit, amire büszke vagyok és jó ránézni: a római mozaik a házmakett-tel és a rekonstrukciós rajzzal mind saját munka. Azokat is nagyon szívesen csináltam. De, ha már itt tartunk, mindig az aktuális munka az aktuális kedvenc. Mindig a jelen a legfontosabb, és most a jelen a falumúzeum fejlesztéséről szól.” 

2016.
február
16.

Címkék