Új sorozatot indítottunk a Göcseji Múzeum oldalán: „Bemutatkozik a…..” címmel. Célunk, hogy a kívülállók számára talán kevéssé ismert múzeumi foglalkozásokat – és a mögötte álló embert is közelebb hozzuk a Látogatókhoz; azokhoz, akik felkeresik gyűjteményeinket, és azokhoz is, akiket honlapunkon Olvasóként köszönthetünk.
A múzeumban dolgozók közül a legtöbben talán a történészek munkáját vélik ismerni: tudható, hogy a történészek a történelmet kutatják, s mint ilyet, ki-ki a maga szakterületén tár fel újabb összefüggéseket, derít fel korábban át nem látott összefüggéseket korokra, személyekre, tényekre való tekintettel… Most a Göcseji Múzeum két történészét mutatjuk be, ismerkedjenek meg Béres Katalinnal és Megyeri Annával!
Katit a precizitásáról ismerjük. Ha munka van, hát munka van, nincs megúszott feladat, elkönnyelműsködött előadás/publikáció. Nála egészen biztosak lehetünk benne, hogy ami valamiben/valakiben benne volt, azt ő kihozta belőle. (Merthogy ez az emberekkel való hozzáállására is igaz: simán előfordul, hogy kollegiális - utólag nyilván banális :) - vitában ő tesz rendet. Szolidan, szelíden, precízen. Pont úgy, ahogy dolgozik.)
Béres Katalin a gimnáziumi évek után történelem-könyvtár szakra jelentkezett az egyetemre, s noha innen egyenes útnak gondolnánk, ami eztán következett, azt mondja, mindez nem volt ennyire egyszerű. Másod-harmad évben jött ugyanis rá, hogy „pedagógusnak sem vagyok alkalmas és könyvtáros sem szeretnék lenni”. De az ELTE-n épp akkoriban Glatz Ferenc új egyetemi szakot indított: munkájának köszönhető - az azóta működő - ” Új- és Legújabbkori Történeti Muzeológia Tanszék” létrejötte, amely már indulásakor is sok fiatalt csábított bűvkörébe. A bagodi születésű történésznek, mint fogalmaz, szerencséje volt, hogy a diplomázását követően épp felszabadult egy történész-muzeológusi állás a Göcseji Múzeumban, azóta itt dolgozik. S hogy mennyiben tér el a valóság attól, amit mi gondolunk egy történész munkájáról?
„Ha kívülállókkal találkozom, és megkérdezik, mit dolgozom, mindenki azt mondja, hogy ez nagyon kellemes, kényelmes munka lehet, amiben nagyot tévednek: itt is van pörgés, határidő, stressz. Abban viszont nem tévednek, és ezt is mindenki hozzáteszi, hogy izgalmas, változatos munka lehet. Tényleg így van! Mindig sokrétű, érdekes, sokszínű feladataim voltak és vannak, számomra ez a munka olyan, amire azt mondhatom, hogy a munkám a hobbim. Nem is nyolcórás feladat ez, mert nem csak munkaidőben foglakozik vele az ember, hanem sokszor otthon is töröm a fejem az aktuális teendőkön, például egy-egy kiállítási koncepción. Ha valahová megyünk, mindjárt azt veszem észre a környező tárgyak közül, melyik illene a múzeumi gyűjteményünkbe. Ilyenkor szokták mondani a gyermekeim: „Anya szeme már leltároz.” Szabadidőmben szépirodalmat olvasok, akkor is általában azokat az irodalmakat kedvelem, amelyek valamilyen módon kötődnek a munkámhoz, akár úgy, hogy egy adott korszakról szólnak, vagy új információkat szerezhetek belőlük a korszak tárgykultúrájáról, az életmódról, az emberek egymás közti kommunikációjáról, és ezek mind az én szakmai tudásomat gyarapítják.”
Évtizedek óta kutat, nevéhez számtalan publikáció kötődik, s ha már szóba került a szépirodalom, fel is merül a kérdés: a felhalmozott tudás nem csábítja-e a könnyedebb (s népszerűbb) műfajok felé? Nem kísérti-e a gondolat, hogy ne csak szakmai berkekben jegyzett könyvet írjon?
„Én igazából a munkának azt a részét kedvelem a legkevésbé, amikor írni kell. Nekem az a legnehezebb, legtöbb gondot okozó feladat. Mindig nehezen születnek az írásos munkáim, úgyhogy történelmi regényt biztosan nem fogok írni.”
Ha viszont ír, azok közé tartozik, akik szinte rögtön készre írják a tanulmányt. Nem megszokott módszer, a legtöbben gyakran és sokat korrektúrázzák saját szövegeiket, Kati azonban utólag már keveset javít a leírtakon. Kérdésemen, hogy tudniillik ez az alkotói módszer mennyiben felel meg egyébként az életstílusának, jót nevet.
„Ennyire nem élek tudatosan. Tény és való, hogy úgy írok, hogy addig nem tudok tovább lépni, amíg nem kerek a mondat. De azért ettől sokkal lazábban élek, nem szeretnék az élet minden területén ennyire kockás lenni. Szeretem a spontaneitást.”
S ezt hogyne hinnénk el egy négygyerekes anyának? :)
Megyeri Anna nem csak nálunk, városszerte fogalom. Fáradhatatlan kutatókedve számos adatközlőjét tette hallhatatlanná, az általa megörökített sorsok, gyűjtött tárgyak fontos mikrotörténeti adalékok ahhoz, hogy jobban megismerjük a közelmúltat, és megértsünk kevésbé nyilvánvaló eseményi láncolatokat a helyi történelem kis epizódjaiból. Anna fanyar humora mögött óriási szív és lelkesedés lakozik: folyton ugratjuk, hogy nincs olyan a világon, akit ő ne kedvelne. Anna: „De van. De azt meg megsajnálom.”
S hogy hogy lett történész?
„Véletlenül. Mindig pedagógus akartam lenni, és erre nagyon készültem is, mivel a nővérem tanítónő volt, az édesanyám óvónő, és ezek olyan minták voltak számomra, amiket szerettem volna megvalósítani az én kis életemben is, de sajnos nem vettek fel a főiskolára, mert nem voltam olyan nagyon jó oroszból, mint kiderült, hiába voltam ötös, ez nem volt elég a felvételin. Ének szakra meg nem mehettem, amit igazán szerettem volna, úgyhogy aztán Ördögh Ferenc tanár úr javaslatára, aki nagyon szeretett engem a magyar órákon, mert ott is kellőképpen lelkesedtem, beajánlott Kerecsényi Edit néprajzos-muzeológushoz, az ottani, nagykanizsai múzeum igazgatójához, aki épp gyűjteménykezelőt keresett. És ez volt az én csodálatos első iskolám, ami bizonyos szempontból többet is ért, mint egy főiskola. Ugyanis Kerecsényi Edit egy nagy tudású, nagyon magas műveltségű hölgy volt, egy ottani polgárcsalád leánya, aki az egyetem után visszakerült szülővárosába. Ő nagy szeretettel fogadott és okított. De nem csak ő, hanem az idősebb kollégák is, például Szomjas Károlyné gyűjteménykezelő, akitől nagyon sokat tanultam, a múzeumi munka csínját-bínját gyakorlatilag. Dolgozhattam a néprajzi gyűjteményben, a történeti és a képzőművészeti gyűjteményben is.”
Megyeri Anna a nagykanizsai Landler Jenő Gimnázium után, némi előzetes szakmai gyakorlatot követően tehát a Szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola népművelés-magyar szakát, később pedig a történelem szakot is elvégezte, nemrégiben pedig a Savaria Egyetemen szerzett egyetemi végzettséget.
Kutatási területe szerteágazó.
„Engem mindig nagyon érdekelt a fotó; amikor idekerültem a hetvenes években, akkor kezdődött talán a muzeológiában, hogy a régi fotókat is műtárgyként kezelték és fogalmazták meg. A fotó történeti dokumentum volt, ha egy családtól nem kaptuk meg az eredetit, akkor reprodukcióját őriztük az adattárban. A közlekedéstörténet is nagyon érdekel. Az első tanulmányom, ami a múzeum évkönyvében megjelent például, a zalaegerszegi bérautózásról szólt. Mindig megkérdezik, engem mi érdekel. Hát minden, ami az életmódról szól. Hogy hogyan élünk, éltünk, minden.”
Ez a minden mástól túlzásnak hatna. De aki Annát ismeri, tudja, hogy ebben nem viccel. Őt tényleg minden érdekli. Hivatalosan (és szárazon), ha meg kell határozni a fő kutatási területét, akkor „életmód és társadalomtörténet a XIX-XX század első felében”, de ő nem az az ember és kiváltképp nem az a kutató, akit keretek közé lehet szorítani. Nem mindennapi érzékenysége, másokra figyelése mellett nem is tudtam elmenni szó nélkül.
A hangrögzítőről való szó szerinti átirat következik.
Én: - Honnan hozod, hogy mindig mindenkit meg akarsz menteni, mindig mindenkinek segítesz, mindig mindenkinek odaadsz mindent…?
Anna: - Talán ilyenek voltak a szüleim. Lehet, hogy tőlük jött ez. De nagylelkűek a testvéreim is, van két sokkal idősebb nővérem és fivérem, akiktől hasonló dolgokat tanultam és tapasztaltam, de az egész családom ilyen egyébként.
Én: - A fanyar humorodat is tőlük hozod?
Anna: - A fanyar humort? Lehet, hogy az az olvasmányélményeimből is jött, vagy az életből, ami körülvett. Mert az élet nem könnyű, mindenféle nehézségeket állít az ember elé, és ha nincs egy jó kis humorérzék, akkor sajnos nagy bajba kerül az ember. Szóval a humor az nagyon fontos számomra, bár sokan nem gondolják, hogy fejlett humorérzékkel rendelkezem (nevet) de én nagyon jókat tudok derülni az élet dolgain…
Ebben maradtunk, némi derülés mellett.
