A témaválasztás hagyományos és közkedvelt, („három grácia”), a csoportfűzés azonban újszerű. A szobor egy fájó ifjúkori szerelmi csalódás hatására készült, és ezt a fájdalmat tükrözi a három eszményien szép, statikussága ellenére is hullámzóan lüktető kompozícióba elrendezett ruhátlan nőalak arca és mozdulata. Pompás a három alak aszimmetrikus csoportosítása és ritmusjátéka, művészileg figyelemre méltóan érett a köztük lévő szoros kapcsolat kifejezése. Mindhárman kontraposztos tartásban állnak, amitől alakjuk természetessé válik. A kinyújtott, egymásba fonódó karok egyszerre jelzik az eltávolodást és az összetartozást. A fiatalság, a szépség és a fájdalom közös kompozícióba fogalmazása különösen megkapóvá teszi ezt az alkotást.
A szobrot Strobl 1912-ben kiállította a Műcsarnokban, ahol elnyerte a néhai Rudics József báró által létesített alapítvány 6900 koronás díját. Ez volt a fiatal szobrász első jelentős sikere mind szakmai, mind anyagi téren, és ennek a további fejlődését megalapozó, tekintélyt szerző és külföldi tanulmányutakat lehetővé tevő elismerésnek minden bizonnyal nagy szerepe volt abban, hogy a stiláris kísérletezések ideje hamarosan lezárult pályáján.