Szekeres Emil festőművész (Kaposvár, 1934 – Nagykanizsa, 2019)
Tanulmányok:
1961-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, mesterei Kmetty János, Kádár György, Barcsay Jenő
1974-ben szülővárosából Nagykanizsára költözött, ma is ott él és alkot.
Díjak:
1969-1971
Derkovits Ösztöndíj
1971
Rippl-Rónai Díj
1972
római ösztöndíj
1973
Kaposvár Művészeti Díja
1974
Debreceni Nyári Tárlat Nívódíja
Egri Akvarell Biennálé III. díja
1975, 1978
Szolnok, Képzőművészeti Triennálé III. díja
1976, 1978
Dunántúli Tárlat (Kaposvár) I. díja
1980
Hatvani Tájkép Biennálé, bronzdiploma
1981
Bartók-pályázat (Pécs), nívódíj
IV. Dunántúli Tárlat nívódíja
Szocialista Kultúráért
1984
Egri Akvarell Biennálé, Lektorátus díja
V. Dunántúli Tárlat nívódíja
1985
Zala Megyei Tárlat II. díja
1989
Zala Megye Alkotói díja
1995
Nagykanizsa első írásos említésének 750. évfordulója tiszteletére meghirdetett pályázat I. díja
1996
Millecentenáriumi pályázat, Nagykanizsa, II. díj
2000
Vajda Lajos-díj
A Honvédelmi Minisztérium különdíja
Önálló kiállítások:
1964
Budapest, Mednyánszky-terem
1975
Budapest, Ernst Múzeum
1976
Nagyatád, Művelődési Ház
1977
Nagykanizsa, Hevesi Sándor Művelődési Központ
1978
Nagykanizsa, Egry József Galéria
1982
Boglárlelle, Tóparti Galéria
1986
Zalaegerszeg, Városi Hangverseny- és Kiállítóterem
1988
Nagykanizsa, Hevesi Sándor Művelődési Központ
1999
Zalaegerszeg, Hevesi Sándor Színház
2007
Budapest, Csók István Galéria
2009
Marcali, Bernáth Aurél Galéria
2015
Nagykanizsa, Hevesi Sándor Művelődési Központ
Zalaegerszeg, Göcseji Múzeum
Művei közgyűjteményekben:
Göcseji Múzeum, Zalaegerszeg
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár
Thúry György Múzeum, Nagykanizsa
Szekeres Emil képeiről
Az álom és a valóság által meghatározott kettősség, mint szimultán jelenség, Szekeres Emil képeinek egyik leginkább releváns jellemzője. Sajátos, szürreális világ az övé. Háromdimenziós térre épülő, logikus univerzum, voltaképpen egy belső világegyetem, melynek alkotóelemei jelentős részben adekvátak a valós világunkat alkotókkal, valahogy mégis mások. Mások azért, mert maguk a képi motívumok a valós térérzetet keltő miliő dacára sokszor mélység nélküliek, vagyis sík jelleggel bírnak, de mások a színezésük, vagy éppen a köztük lévő viszony- és arányrendszer miatt is. Formájuk – bár közel sem minden esetben – felismerhető ugyan, de jelentésük gyakran egészen más, mint amit megszoktunk. A madár, a kos, a fák, a virágok, az ember(szerű)alakok nem önmagukat jelentik, hanem a festő érzelmeit, nehezen verbalizálható, de mégis konkrét formákat öltő gondolatait, emócióit, amelyek ugyanakkor fantasztikus, máshol nem megtapasztalható motívumok mögé is rejtőzhetnek. Ez magyarázza Szekeres sajátos mikrokozmoszának a mindennapokban tapasztaltaktól gyökeresen eltérő törvényeit, működésének belső mozgatórugóit. Ilyenformán gyakorlatilag mindegy, hogy tájkép, esetleg (ritkán) zsáner vagy éppen csendélet, amit látunk, mert e műfajok csupán megnyilvánulási formái a valódi tartalomnak, a lényeg mélyebb interpretációs szinten rejtőzik.
E képi világ egyik legfontosabb jellemzője a két-, illetve háromdimenziós formák, valamint képszervezési logika párhuzamos megjelenése. A kompozíciók tere ugyan mélységgel is bír, a képi motívumok azonban csak ritkán mutatnak egyértelmű egymás mögöttiséget. Többségüknek nincs is semmiféle plaszticitása, inkább síkszerű, és úgy hat, mintha a tér előtt, egy láthatatlan, üveglap-szerű síkon mozogna, pontosabban lebegne. A befoglaló tér ennek köszönhetően sokszor inkább háttér, díszlet az ábrázolás történéseihez. A horizontvonal csak ritkán jelenik meg, az esetek nagyobb részében a képmélység titokzatos-sejtelmes párában oldódik fel. Néha azonban konkrétabbnak tűnik a helyszín: vízparton, a pusztában, vagy éppen az erdő mélyén, vagyis hangsúlyozottan a természetben játszódik a jelenet. Ugyanakkor általában a negyedik, idő dimenzió is jelen van, olyan szempontból mindenképpen, hogy a napszak, vagy az időjárás (leginkább a derűs ég) nyomatékot kap, kvázi az idő folyásának egy hangsúlyos mozzanatát örökítette meg a festő ecsetje. Ebben a vonatkozásban érdekes, hogy amíg a hold eléggé gyakran, a nap szinte csak kivételképpen tűnik fel az ábrázolásokon.
A festő képi világának fontos jellemzője a zeneiség, a visszafogott, harmóniára épülő líraiság, valamint a derűs, de a tüzes tónusokat általában kerülő kolorit. Miután mindezzel egy szürreális világot jellemez, a drámaiság vizualizálásának megszokott eszköztára helyett ezekkel fejezi ki a tragikus vagy érzelmileg felfokozott tartalmakat is. Képes arra, hogy a rútat, az ijesztőt, a fájdalmast is lágy, harmonikus formák segítségével jelenítse meg. Képein ennek dacára sem érzünk olyan belső ellentmondást, amely egyes esetekben az érzelmileg felfokozott tartalom és az elegánsan visszafogott képi eszköztár között feszülhetne, bár kétségtelen, hogy koloritja olykor erőteljesebb, sötétebb a megszokottnál.
A pszichikus és az empirikus világ elemeinek egymásra vetítése meseszerű jelleget eredményez, aminek lényege, hogy reálisnak érezzük, mégsem megtapasztalható, és hogy hangsúlyosan jelen van benne a jó és a rossz is. Szekeres Emil képei a saját belső történéseinek a képalkotási folyamaton átszűrt kivetülései, amelyek nagy részében azonban nem túl nehéz önmagunkat is fel-, illetve megismerni. Nyolc évtized alkotói tapasztalatával és emberi bölcsességével sok olyan dolgot is képbe fogalmaz, aminek igazságát átérezzük, de szóban nem tudjuk elmondani.
Kostyál László
Irodalom:
- Pogány Gábor: Két szint – két világ. Szekeres Emil tárlata. Művészet 1986/11-12, 95-96.
- Kostyál László: Álom és valóság. Szekeres Emil festészetéről. Zalai Gyűjtemény 28 (1989), 33-39.
- Ars Nagykanizsa. Nagykanizsai képző- és iparművészek. Szerk. Horváth Krisztina. Nagykanizsa 2002, 78-83.
- Kostyál László: A nyolcvan esztendős Szekeres Emil köszöntése. Pannon Tükör 2014/6, 87-89.