„Strobl azért ’divatos’, mert tehetségében nincs semmi, ami a divat elmúló szeszélyétől függne. Azért divatos, mert nem hódol be a divatnak. Strobl művészi talentumának vannak immanens vonásai, amelyeket mindig értékelni fognak.” (Sebestyén Károly, 1926.)
„A kritikusok neoklasszikusnak mondják, de még akt tanulmányain sincs egyetlen görög vonal sem. Vonalai saját korának élő vonalai, amelyeket nemes formában egyesít. Ő is, mint Pheidiasz és Praxitelész, kora egyéniségének megfelelően ábrázolja az emberi testet. Minden egyes mellszobra nem csak autentikus és felismerhető képmás, több ennél: művészi alkotás!” (George Bernard Shaw Kisfaludi Strobl Zsigmondról, 1936.)
„A feudálburzsoá revizionista ideológiát leghívebben a milleneum nevelte mesterek fejezték ki. A korszak legnagyobb arányú alkotását, a Tisza-szobrot még Zala György csinálta. Mellette Kisfaludi Strobl Zsigmond, Mecsekaljay Horvay János, Szentgyörgyi István, Pásztor János kapták a legtöbb megbízatást. (Érdekes lesz kivizsgálni, hogy az ellenforradalmi időkben legtöbb megbízást nyert szobrászok milyen szerepet játszottak a proletárforradalom három és fél hónapja alatt, milyen munkával vettek részt 1919. május 1-nek dekorálásában?)” (Rabinovszky Máriusz, 1950 k.)
„…különleges érdeméül kell betudnunk a realizmushoz és kora haladó eszméihez való hűségét, tekintettel arra, hogy három és fél évtizeden keresztül, egész Magyarországnak 1944-ben bekövetkezett felszabadulásáig, a nyugat-európai burzsoá művészet dekadens áramlatainak légkörében kellett dolgoznia… E kiváló realista mester művei a legközvetlenebb hagyomány láncszemét képezik a mai magyar művészet és a XIX. sz. második felének legjobb demokratikus hagyományai és művészi kultúrája között” (V. Tolsztoj, 1956.)
„…Kisfaludi Strobl Zsigmond… érzékenyen alkalmazta a szobrászati kifejezőeszközöket, a portrészobrászat nagy eredményeinek tanulságait az ábrázolt személy karakterének megfelelően. Kisfaludi Strobl arcképszobrászata a két világháború közti magyar akadémikus művészet legjobb eredményei közé tartozik, méltán aratott sikert.” (Németh Lajos, 1964)
„Kisfaludi Strobl Zsigmond életműve nem csak azért gazdag, mert a sors hosszú élettel ajándékozta meg, s ezért sok-sok évtizeden át működött szakmájában, hanem mindenek előtt azt kell leszögezni, hogy a rendelkezésére álló időt mindig jól kiaknázza, egész pályája során keményen dolgozott, művészetében a mennyiség egyenes arányban áll a minőséggel. … Szorgalommal és szerencsés adottságokkal megszerzett mesterségbeli tudás, érzelmeket kiváltó, gondolatokat elindító élményanyag alakította, alakítja művészi megnyilatkozásainak természetét, plasztikai megjelenítő módszerét. A kifejezés biztonsága, a mondanivaló izgalma határozza meg műveinek szellemiségét, szobrászatának esztétikai ismérveit, s az a folyton érvényesülő tudatosság, mely maradandó eseményekhez, magasrendű igényekhez tartja magát.” (Pogány Ö. Gábor, 1974)
„…Kisfaludi Strobl Zsigmond… 1932-ben készült Bernard Shaw portréja e periódus egyik remeke, de miközben portréiban megközelítette a rodini mintázás frissességét, s a pszichológiailag érzékeny jellemzés mesterének bizonyult, aktszobrait, ’népies’ zsánerfiguráit a herendi porcelángyár modellül használhatta, hogy a hivatalosan kedvelt motívumok szellemében közízlést formáljon. Az emlékművek hamis pátosza a porcelán dísztárgyak révén utat talált a lakás intimebb környezetébe.” (Aradi Nóra, 1983.)
„Kisfaludi Strobl sosem foglalkozott a nagypolitikával, nem voltak világmegváltó elképzelései, még embertársait sem akarta jobb útra téríteni. Sosem gondolta, hogy az igazság csak az ő oldalán lehet. Talán kissé naiv hittel nézte a világot, elfogadta, amit számára rendelt a sors. Jó természetű, divatos kifejezéssel ’pozitív gondolkodású’, helyzetébe könnyen beilleszkedő ember volt. Nem törték le a kudarcok, s bizakodása valahogy mindig eligazította sorsát”. (Egri Mária, 2001.)
„…a szoboralkotási folyamatban… az volt a mozgatóerő, hogy a szobor a klasszikus törvények szerint, a legjobb minőségben valósuljon meg, úgy, hogy a megrendelő megtalálja a maga számítását, és, hogy minden esetben kinyissa a pénztárcáját és kifizesse a szobrot. Én úgy hiszem, hogy ez is egy olyan szempont volt, amelyet el lehetett, és el is kellett sajátítani ahhoz, hogy valaki meg tudjon élni az adott szituációban” (Bereczky Lóránd, 2009.)
„Ő volt az egyetlen szobrásztanár az ötvenes években a főiskolán, aki rendszeres iskolai tanulmányok során tíz évig Budapesten, Bécsben, Párizsban sajátította el a szakma minden csínját. A százados akadémiai tudást mestereitől átvette, és számos ’kunszt stiklit’, gyakorlati fogást adott át tanítványainak. Hetventől hetvenöt éves koráig volt tanítványunk. Nagyapaként, óvó szeretettel volt irányunkban.” (Tóth Sándor, 2009.)