Mondhatni, hogy ez már egy régi sorozat a Göcseji Múzeum oldalán. Eddig még egyetlen interjúalany sem kérte el előre a kérdéseket. Ugyanakkor senki nem is hozta be az interjúra a bizonyítványait. Nos, most mindkettő megtörtént. Straub Péter régész, akiről nem lehet azt állítani, hogy ne venné komolyan a dolgokat.
Straub Péter Veszprémből került a Szegedi Tudományegyetem történelem szakára, ahol úgynevezett B szakként hódította meg a régészet. A hangulatos Tisza-parti univerzitás és a remek előadók olyan nagy hatással voltak rá, hogy az egyetemista rájött: régész akar lenni. (A becsület kedvéért azért a történelemtanári végzettségét is megszerezte.) A diplomázást követően a keszthelyi Balatoni Múzeumhoz került, ahol egy fenékpusztai ásatáson ifjú régésztitánként részese lehetett egy olyan sír kibontásának, amely máig a legfontosabb szakmai élményei közé tartozik. Péter 2008 óta a Göcseji Múzeum régészeti osztályvezetője, nemrég nyílt kiállítása ugyanitt „A körárkoktól a kőfalakig” címmel, rendszeresen publikál németül és magyarul, mégis, amikor megkérdezem, hogy lett belőle az, aki, visszakérdez: „miért, ki lettem?” Ezen elviccelődünk kissé, kiderül, hogy hajdani csoporttársaihoz mérve nem tartja a sajátját nagy karriernek, de azt nem vitatja: gyermekkori önmagának a szemébe tudna nézni; elégedett azzal, ahogy alakult az élete, és boldog is, mert azt csinálja, amit szeret. Nem tudom megállni, muszáj megkérdeznem.
Mit lehet szeretni a régészetben?
Méltatlankodás, szemforgatás, mérsékelt kiakadás, de aztán cizellált válasz érkezik.
Minden nap meglepetés, ahogy mondani szokás. Terepi munkáról beszélünk nyilván, az az igazi régészet. Mit ne lehetne abban szeretni?!
Te fontos leleteket találni szeretsz, vagy rájönni a rejtett összefüggésekre és a leletekből rekonstruálni a különböző korszakok életmódját?
Találni valamit az szerencse. Akarhatom akármennyire, kaparhatok, hogy találjak, nem akaratra megy. De minden, ami ezzel a munkával jár, fontos része a szakmának. A lelet feldolgozása, értékelése, publikálása, minden.
Hány publikációtól számít valaki elismertnek a szakmában?
Nem a számok a meghatározók, hanem a publikálás helye. A szakmai jelenlét erőteljes meghatározója az, hogy az ember milyen folyóiratokban, évkönyvekben, kötetekben jelenik meg. Itt is a minőség számít – nevet.
Ha választhatnál bármilyen helyszínt, hol ásnál?
Ha bárhol, akkor is Fenékpusztán, az a szerelem.
Mit vársz attól a területtől még? Évtizedek óta zajlanak ott ásatások, mi derülhet ott ki?
Na ez az. A terület egészét nézve kevés volt a feltárás, most nézd meg, ez az erőd 16 hektár (mutatja a térképen) hát mennyi minden lehet ott még?! De alapvetően épületeket várok, ezt a geofizikai mérésekből tudjuk is.
Hogy lehet elkülöníteni a különböző korszakokat?
Ehhez kell az egyetem. – Nevet.
Ennyi?
Minden kornak van egy divatja, a régészetben úgy nevezzük, tipológia. A tárgyak változnak. Ez a telefon itt, mondjuk erre az évtizedre jellemző, a következőre majd más lesz. Ez korábbra ugyanígy áll. Ami a földből előkerül, és nem szerves, minden árulkodik valamiről. Üvegek, gyöngyök, cserepek, fémek – akár évtizedre pontosan meghatározható korral.
Beszélgetünk még arról, milyen főnök, és hogy kedveli-e a múzeumpedagógiai foglakozásokat, annak ellenére, hogy középiskolai tanár nem szívesen lenne (kedveli, sőt, tőle szokatlan érzelemkinyilvánítással jelzi, imádja, hogy a gyerekek ilyen lelkesek és okosak és érdeklődnek); és a végére kiderül az is: van olyan gyerek, aki miatta akar régész lenni, mert egy foglalkozáson éppúgy „megfertőződött” a régészet szeretetével, mint az az egyetemista 25 éve ott a Tisza-parton…
Szóval igen, elégedett és boldog, érünk vissza a kiindulóponthoz fél óra múlva.