Életrajz: A II. Világháború után

Budapest ostromát, majd a háború befejeződését követően új korszak vette kezdetét történelmünkben, és Kisfaludi Strobl művészetében is. Bár közismert a történet, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnöke, Vorosilov marsall a Városligetben álló Íjászt meglátván hogyan kerestette meg a művészt, hozatta rendbe műtermét s küldetett neki élelmiszert, valamint fűtőanyagot, nyilvánvaló, hogy az új hatalom művészetének szervezői a könnyen megnyerhető – mert dolgozni akaró – emblematikus mesterben a művészeti élet folyamatosságának jelképét is látták. Ezért kapta ő a megbízást a monumentális budapesti Szabadság emlékmű elkészítésére, majd több más szoborra is. Tekintélye, hírneve és szakmai színvonala elhallgattatta rosszakaróit és irigyeit. A Szabad Nép riportere (Ö. I.) 1949-ben hosszabb, sokatmondó interjút készített a szobrásszal, amelyben kényes témákat is felvetett. Megemlíti például, hogy Kisfaludi Strobl mégiscsak évtizedeken keresztül választott szobrásza volt a honi és a nyugati felső tízezernek.

– Egy szobrász – szólt a művész diplomatikus válasza – nem maga választja a modellt, mert csak azon dolgozhatik, amit megrendelnek. Minden szobor temérdek pénzbe kerül.

A szovjet megszállást követően a szobrász stílusa nem változott, csak a tematikája. A reprezentatív klasszicizálás éppen úgy megfelelt az új kultúrpolitikusoknak, mint a korábbiaknak, de az új szobrok már egy másik Magyarország megteremtéséről szóltak. A középpontban az egyszerű, dolgozó emberek álltak (És mégis megindult a munka, 1946, Kőfejtők, 1949, Agronómus, 1950 k, Ózdi hengerész 1952. stb.). A portrék modelljei többnyire az új hatalom képviselői. A szobrász Vorosilov marsallal kötött ismerete a röpke másfél esztendő alatt elkészült monumentális Szabadság emlékmű révén elmélyült, több utazást is tett a Szovjetunióba, ahol kitüntető figyelemmel fogadták, és közvetlen kapcsolatba kerülhetett a szovjet művészeti élet számos kiválóságával. 1955-ben M. G. Manyizerrel, a neves szobrásszal nemes verseny keretében egymást mintázták meg: egy óra alatt, élő televíziós nyilvánosság előtt kellett a másik portréját kölcsönösen elkészíteni, teljes sikerrel. Számos szovjet városban, Moszkvában, Leningrádban (Szentpétervár), majd Kijevben, Ogyesszában, Harkovban, Lvovban, utóbb Tallinban és Rigában mutatták be gyűjteményes kiállítását (1955-1957), amelyet Moszkvában az első napon tízezren tekintettek meg. 1958-ban a Szovjetunió Művészeti Akadémiájának tiszteletbeli tagjává választották.

Itthon elkészítette Kossuth Lajos szobrát a Parlament előtti térre (1952), II. Rákóczi Ferenc és ugyancsak Kossuth szobrát a Millenniumi emlékműre (1953-1955), s több más emlékművet. Közülük kiemelkedik a nagyszerű Végvári harcok az egri vár alatt (1967). A Sztálin 70. születésnapja alkalmából készített budapesti Hála-szobrát (1949, megsemmisült) követően, 1950-ben megkapta a frissen alapított Kossuth-díjat. További elismerését jelzi, hogy 1952-ben a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze lett, 1953-ban ismét Kossuth-díjat kapott, 1954-ben, 1959-ben és 1970-ben a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével, 1974-ben a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével tüntették ki. 1954-ben, a Műcsarnokban rendezett hatalmas retrospektív tárlatán összesen 144 alkotását állította ki. Az 1960-as évek első felében több alkalommal is meglátogatta Ahmed Sukarno, Indonézia akkori elnöke, és összesen tizenkét szobrot rendelt nála.

Kisfaludi Strobl Zsigmond idős koráig fáradhatatlanul dolgozott, s nem kopott népszerűsége sem. Rendszeresen szerepelt a sajtóban, és számos szakmai, illetve társadalmi szervezet (Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége, Művészeti Alap, Hazafias Népfront, Magyar-Szovjet Baráti Társaság stb.) választotta vezetőségi tagjává. Műtermében egymást érték tisztelőinek egyéni és csoportos látogatásai. 1975. augusztus 14-én hunyt el, Budapesten. Halálával nem csak egy hét évtizedet átölelő korszak reprezentáns művésze, hanem a magyar szobrászat Ferenczy Istvánnal kezdődő klasszicista vonulatának egyik utolsó képviselője szállt a sírba.