Zalaegerszeg és az első világháború címmel tudományos emlékkonferenciát rendeztek a város dísztermében. A történész és levéltáras előadók között szerepelt a Göcseji Múzeum két kiváló történésze, Béres Katalin és Megyeri Anna. A rendezvényen több olyan téma is felszínre került, amit eddig még senki sem kutatott.
Béres Katalin azt a ritkán emlegetett témát járta körül, hogy a háború idején milyen változások mentek végbe a gyerekek és az iskolák életében. Bizony nem volt könnyű sorsa azoknak a diákoknak, akinek a hiányzó családtagot kellett pótolniuk a földeken vagy a ház körüli munkában. Nem is csoda, ha a tanulók teljesítménye csökkent az iskolában, hiszen fáradtságukat nem tudták leplezni. Nem volt szabad idejük a tanulásra, a házi feladatok megírására. Otthonról hiányzott az atyai szigor, többen dohányoztak, és az alkoholt is kipróbálták, ami miatt kérdőre is kellett vonni őket. De kivették részüket a gyógynövények gyűjtésében, hiszen a testnevelés órák helyett ún. tornakirándulásokat szerveztek a pedagógusok, ami központi előírás is volt. A gyógyteákhoz csalánt, bodzavirágot, hársfavirágot, pipacsot és sok - ma is ismert - növényt gyűjtöttek, hogy a katonákhoz eljuttassák őket. Az iskola egy részében ápolók sürögtek, akik a sebesült katonákat ellátták. Mai szemmel nehezen elképzelhető kemény élete volt egy diáknak és a pedagógusoknak.
Megyeri Anna a város egészségügyi ellátását járta körül előadásában. Többen rácsodálkoztak, hogy a mai Kossuth utcán lévő bank épülete, az Ispita volt Zalaegerszeg emeletes kórháza. A 70 ágyas intézményben csupán 4 fő dolgozott, a kórház vezetését Dr. Gráner Adolf főorvos látta el. A jelenlegi Zrínyi-gimnázium épülete működött a vöröskereszt kisegítő kórházaként, ahol több önkéntes ápolónő szorgoskodott. A konferencián elhangzott az is, hogy Erzsébet királyné egykori udvarhölgye, Festetics Mária grófnő utolsó éveiben aktívan bekapcsolódott e szervezet életébe.
A konferencia jó alkalom volt arra, hogy a szakemberek egymás között és a téma iránt fogékony városlakókkal együtt is átbeszéljék a régmúlt idő egy-egy elfeledett témáját. Hiszen a huszadik század elején élt emberek ugyanazokon az utcákon jártak mint mi, hasonlóan fontos volt számukra a család mint nekünk, ugyanúgy aggódtak a családtagjaikért, ahogy mi is tesszük.
Akár a rendezvény mottója is lehetett volna a mondat, amit a francia író és költő, Jacques Anatole Francois Thibault tökéletesen megfogalmazott:
„A múlt tisztelete az a vallás, mely az új
nemzedék köteléke.
Ne veszítsünk el semmit a múltból, mert
csakis a múlttal
alkothatjuk a jövendőt!"
