Farkas Ferenc

2014. június 08.

Képgaléria

El Greco, 2004, bronz, 8 cm
G. Klimt, 2003, bronz, 8 cm
I. Vermeer, 2004, bronz, 11 cm
Michelangelo, 2003, bronz, 8,5 cm
Paál László, 2002, bronz, 9,5 cm
Rodin, 2004, bronz
T. Lautrec, 2004, bronz, 7,5 cm
A. Watteau, 1989, fa, 75 cm
Barcsay, fehér samott, fa
Bosch-fantázia, 2003, fehér samott, 39 cm
C. D. Friedrich, fehér samott, fa
Courbet festő úr, 1988 k, bronz, kő, 16 cm
Dávid, 2003, samott, 60 cm
E. Schiele, 2003, bronz, kő, 42 cm
Építész, 2004, bronz, kő, 24 cm
Fekete harisnya, 1994, festett fa, 45 cm
Festő, 2004, bronz, kő, 42 cm
Feszület, samott
Finálé I, 1989, bronz, kő, 28 cm
Finálé II, 1997, bronz, kő, 31 cm
Finálé IX, 1996, bronz, kő, 41 cm
Finálé VI, 1997, bronz, kő, 37 cm
Finálé X, 1996, bronz, kő, 37 cm
Giacometti asztala, 2004, bronz, 39 cm
Giacometti I, fehér samott, fa
Giacometti II, fehér samott, fa
Golgota, 2003, bronz, kő, 45 cm
Humanisták, 2003, samott, 67 cm
Kis sámán, 1996, festett fa, 102 cm
Kis strázsa, 2003, bronz, kő, 43 cm
Klimt és macskája, 2004, bronz, kő, 34 cm
Kondor Béla angyala, 2004, bronz, kő, 31 cm
Kondor Béla, fehér samott, fa
Krónikás, 2004, bronz, fa, 56x22 cm
Kuporgó, 1989, fa, 85 cm
Leonardo - A búcsú, 2003, fehér samott, 82x41 cm
Leonardo - A nagy.., bronz, kő
Leonardo - A talány, bronz
Leonardo - Kora gyermekkor, bronz, kő
M. Chagall, fehér samott, fa
Michelangelo, 2004, bronz, kő, 43 cm
Michelangelo, fehér samott, fa
Mózes
Oltárképfestő, bronz, kő
Picasso, fehér samott, fa
Raffaelo, 2004, fehér samott, fa, fém, 58x34 cm
Rembrandt, bronz, kő
Rodin, 2004, bronz, kő, 32 cm
Rubens
Rubens, 1993, festett fa, 81 cm
Szent Márton, 1992 k, terrakotta, 65 cm
Szt. József a kis Jézussal, 1995, f. fa, 172 cm
Szt. Kristóf, 1991, f. fa, 102 cm
T. Lautrec, 2003, bronz, kő, 31 cm
V. van Gogh, 2005, bronz, kő, 36 cm
Vermeer, 2003, fehér samott, fa, 53x32 cm
Wiliam Turner, 2003, fehér samott, fa, 53x32 cm
Ady Endre, Zalaegerszeg, 2001, bronz, kő, 58 cm
Festetics György, Csurgó, 1999, bronz, kő, 210 cm
Hazavárunk, Zalaszentiván, 2003, bronz, kő, 162 cm
Kálvin János, Zalaegerszeg, 2002, bronz, kő, 80 cm
Károly Gyula, Keszthely, 1995, bronz, kő
Károly Gyula, Keszthely, 1995.
Magyarok Nagyasszonya, Alsónemesapáti, 1989, f. mészkő, 164 cm
Szent György, Zalaszentgyörgy, 2005, f. hársfa, 143 cm
Szent István, Alsónemesapáti, 1991, f. mészkő, 120 cm
Szt. Gellért, Zalaszentgrót, 1994, bronz, kő, 210 cm
Szt. Imre, Zalaszentgrót, 2004, f. fa, 170 cm
Városalapítási emlékmű, Hévíz, 1993, bronz, kő, 350 cm
Virág Benedek, Dióskál, 2005, bronz, kő, 66 cm

Farkas Ferenc szobrászművész (Zalaegerszeg, 1958. –  )
8943 Bocfölde, Kossuth L. u. 1/A
T: 36 92/461-269

 

Tanulmányok:

1972-1976:   Művészeti Szakközépiskola, Pécs
1986-ban diplomázott a budapesti Képzőművészeti Főiskola szobrász tanszékén, mestere Somogyi József volt.
1987-ig az intézmény mesterképzős hallgatója volt.

1994 óta a Zalegerszegi Ady Endre Művészeti Általános Iskola és Gimnázium művésztanára.

Díjak:

1985
ELTE 350 éves érempályázat I. díja

1986
Herman Lipót-díj

1991
Zalaegerszeg, Zala Megyei Tárlat, a Megyei Közgyűlés díja

1995
Zala’Art-díj

2005
Zalaegerszeg, Zalai Tárlat, Zala Megyei Közgyűlés díja

2007
Sopron, a Magyar Éremgyűjtők Egyesülete díja a legszebb emlékérem tervezőjének

2014
Zalaegerszegért-díj
 

 

Önálló kiállítások:

1986
Zalaegerszeg, Helyőrségi Művelődési Otthon

1987
Keszthely, Balatoni Múzeum (Gábriel József festőművésszel)
Lenti, Sólyom László Művelődési Központ

1988
Zalaegerszeg, Hevesi Sándor Színház
Letenye, Fáklya Művelődési Központ

1989
Zalaegerszeg, Városi Művelődési Központ

1990
Püspökladány, Ladányi Galéria

1994
Zalaegerszeg, Városi Hangverseny- és Kiállítóterem
Hévíz, Városi Galéria (Ágh Edit festőművésszel)

1995
Nagykanizsa, Hevesi Sándor Művelődési Központ

1997
Zalaegerszeg, Mecénás Galéria

1999
Keszthely, Goldmark Károly Művelődési Központ

2000
Zalaegerszeg, Gönczi Ferenc Általános Művelődési Központ

2004
Zalaegerszeg, Gönczi Ferenc Általános Művelődési Központ (Farkas Ferenc, Fischer György, Frimmel Gyula, Gábriel József)
Hévíz, Városi Múzeum
Zalaegerszeg, Hevesi Sándor Színház

2005
Zalaegerszeg, Kölcsey Gimnázium, Vajda Lajos Galéria
Nagykanizsa, Petró Galéria (Frimmel Gyula grafikusművésszel)
Lendva (SLO), Bánffy Központ

2006
Zalalövő, Salla Művelődési Központ

2007
Zalaegerszeg, Városi Hangverseny és Kiállítóterem (Tánczos György festőművésszel)

2013
Egervár, Várkastély (Buday Mihály festőművésszel)

 

Köztéri munkák:

1986
Deák Ferenc mellszobor (bronz és kő, Söjtör, Körzeti Központi Általános Iskola)

1989
Magyarok Nagyasszonya (festett mészkő, Alsónemesapáti, r.k. templom)
Megfeszített Krisztus (festett hársfa, Alsónemesapáti, r.k. templom)

1990
II. világháborús emlékmű (bronz és kő, Lenti, Városi Régi Temető)
Legenda (bronz, kő, Mátészalka, vasútállomás)
"Hazafelé” (bronz, Pacsa, Haladás MGTSZ)

1991
Szt. István (festett mészkő, Alsónemesapáti, r.k. templom)
Hősi emlékmű (bronz és kő, Bocfölde, templomkert)

1993
Városalapítási emlékmű (márvány és bronz, Hévíz, Polgármesteri Hivatal előtti tér)

1994
IV. Béla portrédomborműves emlékkő (bronz és kő, Bükkszentkereszt, Lófő-tisztás)
Szt. Gellért (bronz és kő, Zalaszentgrót, templompark)

1995
Károlyi Gyula mellszobor (bronz és kő, Keszthely, Balatoni Múzeum előtt)
Szt. József a gyermek Jézussal (festett hársfa, Zalaegerszeg, Jézus Szíve r. k. templom)

1996
Boncz József – Boncz Klára emléktábla (bronz és kő, Bocfölde, r.k. templom)

1997
Szt. István (bronz, Zalavár, Szt. István-kápolna)

1998
Gróf Batthyány Lajos mellszobor (bronz és kő, Zalakaros, Polgármesteri Hivatal előtti tér)
Móra Ferenc portrédombormű (bronz és kő, Zalakaros, Általános Iskola)

1999
Az Első Független Magyar Kormány tagjainak portrédomborművei (bronz és kő, Zalakaros, Polgármesteri Hivatal előtti tér)
Tolnai gróf Festetics György emlékmű (bronz és kő, Csurgó, Széchenyi tér)
Izsák Imre portrédombormű (bronz és kő, Zalaegerszeg, Kosztolányi utca) (elhelyezve 2004-ben)
Mindszenty József portrédombormű (bronz és kő, Zalaegerszeg, Mária Magdolna Plébániatemplom)
Kovács Károly portrédombormű (bronz és kő, Zalaegerszeg, Középiskolai Fiúkollégium)

2000
Dr. Manninger Gusztáv mellszobor (bronz és kő, Keszthely, Agrártudományi Egyetem)
Mindszenty József (festett hársfa, Zalaegerszeg, Jézus Szíve r.k. templom)

2001
Kisfaludy Sándor portrédomborműves emlékkő (bronz és kő, Hévíz, Kisfaludy utca)
Asbóth Sándor portrédombormű (bronz és kő, Keszthely, Asbóth Sándor Szakközép, Szakmunkásképző Iskola és Kollégium)
Ady Endre mellszobor (bronz és kő, Zalaegerszeg, Ady Endre Művészeti Általános Iskola és Gimnázium előtt)
Millenniumi Emlékmű (bronz és kő, Zalaegerszeg – Botfa, Várberki út)

2002
Kálvin János mellszobor, Fekete Károly és gróf Teleki Béla portrédombormű (bronz és kő, Zalaegerszeg, ref. templom)

2003
Deák Ferenc portrédomborműves emléktábla (bronz és kő, Keszthely, Deák utca)
Háborús emlékmű – „Hazavárunk” (bronz és kő, Zalaszentiván, r.k. templom)
Roma Holocaust emlékmű (bronz és kő, Zalaegerszeg, vasútállomás)

2004
Vörösmarty Mihály mellszobor (bronz és kő, Hévíz, Vörösmarty utca)
Szt. Imre (festett fa és bronz, Zalaszentgrót, r.k. templom)

2005
Dr. Zsirai Kálmán portrédombormű (bronz és kő, Hévíz, Pantheon)
Kölcsey Múzsája (bronz és kő, Zalaegerszeg, Kölcsey Gimnázium)
Virág Benedek mellszobor (bronz és kő, Dióskál, Béke-tér)
Bertha György mellszobor (bronz és kő, Rábahídvég, Közpark)
Deák Ferenc mellszobor (festett samott, Zalaegerszeg, Megyeháza)
Szent György (festett hársfa, Zalaszentgyörgy, r.k. templom)
Vajda Lajos portrédombormű (samott, fa, Zalaegerszeg, Kölcsey Ferenc Gimnázium)
Madonna (bronz, kő, Zalaszentiván, r.k. templom)

2006
Szt. Miklós és a szegények szoborcsoport (terrakotta, Zalaegerszeg, Sütő utca)
’56-os emléktábla (bronz, Keszthely, Egyetem épülete)

 

Művei közgyűjteményekben:

Göcseji Múzeum, Zalaegerszeg
Tari László Múzeum, Csongrád

 

Forrás: http://www.finearthotel.hu/muveszek.php?id=9
Farkas Ferenc szobrászművész. Frimmel Gyula és Kostyál László bevezetőjével. Zalaegerszeg, 2005.

 

Farkas Ferenc művészetéről

Farkas Ferenc ahhoz a művészgenerációhoz tartozik, amelynek pályakezdése mind stiláris, mind tematikai szempontból már kötöttségek nélkül zajlott. Az 1980-as években a hazai művészet eseményei legfeljebb minimális fáziskéséssel követték a nyugati kultúrkör nagy folyamatait, vagy azokkal szimultán módon mentek végbe. A posztmodern és az új szenzibilitás kiteljesedésének időszakában nem is olyan nagyon erős túlzással az Egyenlítő vidékére tévedt eszkimónak tűnt a klasszikus felfogású figurákat alkotó fiatal szobrász, akinek nyelvezetében ráadásul valami nehezen megfogalmazható egyediség is lapult. Somogyi Józseftől azt az útmutatást kapta az Akadémián, hogy minden körülmények között legyen önmaga. Látszólag semmi különöset nem csinált, szobrai mégis egyszerre voltak teljesen hagyományosak és teljesen „farkasferisek”, amivel kicsit zavarba is hozta a szemlélőt. Nem lehetett ugyanis egyszerűen továbblépni mellőlük egy „nem időszerű”-t dünnyögve magunkban, mert a szobrok utánunk nyúltak. Megszólítottak, és muszáj volt válaszolni. S e nézőt megállító belső erő két forrásból táplálkozott: a csendes melankóliából és a lényegre törő őszinteségből.

Az elmúlt két évtizedben e két forrás folyóvá duzzadt, ha nem is egyforma mértékben. Előbbi inkább folyócskává, utóbbi azonban mindig a lényegre törő folyammá. Nem, persze, hogy nem tűnt el a melankólia sem, de összességében veszített jelentőségéből. Elsősorban a befelé forduló arcokon mutatkozik meg, és az akció, a dinamika, valamint a kifejezett érzelmek hiányában. A szobrokon, még ha mozdulatuk erre is utal, nem érzékelünk mozgást, inkább két mozgásfázis közötti szünetet. A figurák arckifejezése arról árulkodik, hogy a lényeg, az igazi akció belül játszódik le. Ez Farkas szobrain a kilencvenes évek első felében még lényegesen nagyobb szerepet játszott, mint manapság (főleg a kisplasztikáin), amikor a bonyolultabb kompozíciók mellett az arcok kevésbé érvényesülnek. A szobor-alakok önmagukban hordozzák a jelképi értéket, s nem mozdulataikban vagy emócióikban. Jól példázza ezt a kilencvenes évek közepén készült Fekete harisnya c. festett faszobor. A fiatal, csupán piros cipőt s fekete harisnyát viselő nőalak kezeit mellei elé emeli, csaknem csúnya arca kifejezéstelen tekintettel mered maga elé. Sem tartásában, sem tekintetében nem érzünk semmi kihívót vagy erotikust, alig-öltözete és csupasz öle azonban a bennünk élő sztereotípiáknak köszönhetően mégis ilyen hatást kelt.

Farkas szobrai mindig lényegre törően őszinték. Nem tűrik a mellébeszélést. Minden körülmények között az emberre koncentrálnak, az emberre, és nem arra, ami a néző felszínes ismereteiben az ábrázolt figuráról él. Ebből az aspektusból az előbbi szobor jelentése: mégis a ruha teszi az embert. Hiába tudjuk a szívünk mélyén, hogy nem így van, a minket körülvevő világ erről szól. Nyíltan be kell ismernünk: a külcsín meghatározza a belsőhöz való hozzáállásunkat. A művész tudja ezt, és kíméletlen őszinteséggel ki is mondja, nem mást, a dolgok lényegét láttatja.

Az elvont tartalmak távol állnak tőle. Nem szereti az általánosságokat és az általánosításokat, s nem kedveli a csak a beavatottakhoz szóló, nehezen dekódolható, elvont műveket alkotó elit szobrászi mentalitást sem. A szobor a művész egyértelmű vélemény-nyilvánítása valamely fontos kérdésről, több mint a levegőtől dekoratív, de üres formákkal elrabolt tárdarab. A művésznek hivatása van, feladata, amelyet Farkas tudatosan és önérzetesen felvállal. Hisz benne, hogy műveivel szebbé, jobbá teheti a világot, s ezt hajlamosak vagyunk mi is elhinni neki.

Bátran mondhatjuk, hogy szinte valamennyi szobornak való matéria kedvére való, egyfor­mán otthonosan bánik a kemény kővel, a hasadó fával, a formába önthető bronzzal vagy a jól mintázható, lágy agyaggal, illetve viasszal. Ismeri mindegyikük természetét, hatásuk titkait. Nem köti a méret sem, kifejezőereje a monumentális köztéri alkotásokon vagy az intimebb kisplasztikákon ugyanúgy érvényesül, mint az érmeken. Azonban ennek az expressziónak, a belső, gondolati tartalmak kivetítésének szobrászi eszközei a különböző méretek és műfajok esetében eltérőek. Köztéri szobrain a kifejezőerő a figurán belül, láthatatlanul zajló, de ráhangolt szenzoraink révén érzékelhető akciókból fakad. Különösen igaz ez az önálló vonulatként értékelhető templomi szobrászatára. E műfaj jellegénél fogva meglehetősen konzervatív, s megköveteli a hagyományos ikonográfiához való ragaszkodást, azonban e kötöttségeken Farkas egyre határozottabban lazítani próbál. Alsónemesapáti Madonnája (1989) és Szent Istvánja (1991), zalaszentgróti Szent Imréje (2004), zalavári Szent Istvánja (1997) teljes mértékben megfelel a konvencióknak, a megszokott beállításhoz azonban egy olyan, az arcokon tükröződő időtlenség társul, amely felidézi bennünk az egyiptomi nagyszobrászat ihletettségét. Az arckifejezés kiemeli a figurát tér- és időbeli összefüggéseiből, s transzcendens távlatokba helyezi. A zalaegerszegi ferences templom Szent József a gyermek Jézussal (1995) szobra tovább lép, s az átszellemült ábrázatok által keltett belső rezgéseket a két figura kéztartásával fokozza. A kiskamasz-forma Jézus földi apja előtt áll, bal kezével annak a fiú vállán nyugtatott kezét fogja őszinte bizalommal, jobbját hívogató ölelésre emeli. József hátulról e jézusi jobbot fogja meg, jelezve, hogy szentsége fia áldásából fakad. A földi apa oltalmazza a fiút (Fiút), egyszersmind azonban mögötte, vagyis nyomdokain halad. Az egymásra utaltság, a kölcsönös bizalom, és a spirituális szférába történő felemelkedés sugárzik e szoborról.

Az egyéni értelmezés terén még egy lépést tesz a szobrász a közelmúltban készült zala­szent­györgyi Szent Györgyszoborral (2005). A sárkányölő lovag rettenthetetlen, lóháton ülő hős helyett egyszerű, csaknem parasztforma katonaként, gyalogosan jelenik meg. A nagy küzdelem utáni pillanatot látjuk, amint a leszúrt sárkány testére hágva s hosszú lándzsájára támaszkodva megpihen. A legendás harcos szelídnek faragott alakjában az egyszerű, bűneivel küzdő szemlélő önmagára ismerhet. Köznapi, hús-vér emberként való ábrázolásával a művész lerombolja az égi és a földi szféra határait, s ezzel beláthatatlan távlatokat nyit az utóbbi lakói előtt.

Egyházművészeti alkotásainak fontos – más munkáin is fel-felbukkanó – jellemzője a polikróm festés. Ez a bronzból készült zalavári Szent István-figurán nem, de kő- és faszobrain egyaránt megjelenik. A templomi szobrok e középkor óta kedvelt díszítési módja révén narratív jellegük megerősödik, a szemlélőre gyakorolt hatásuk közvetlenebbé válik. A festés élővé teszi a figurákat, a hús-vér tömeg hatását kölcsönzi nekik, ami segít a spirituális élmény teljesebb átélésében.

Farkas köztéri alkotásainak másik vonulatát képezik a portrék. Többnyire büsztökről, ritkább esetben egészalakos képmásokról van szó. Portrészobrain, bár szorosabb értelemben nem nevezhetők karakter-portréknak, a dokumentatív jellegen túllépve egy-egy jellegzetes tulajdonságot emel ki, az ábrázolt lelki habitusának megragadására törekszik. Különösen eredményesen tette ezt a zalaegerszegi Ady-szobor (2001) esetében, amely a köpenyébe burkolódzó, idős, beteg költőt jeleníti meg. Arca fáradt, melankolikus szellemi fölényt s befelé fordulást sugároz. Az ugyancsak egerszegi Kálvin János-portré (2002) a 16. század divatja szerint elegáns ruhába öltözött, száraz, szikár arcú, nehezen megközelíthető férfiút állít elénk. Emberi szigorát, keménységét tekintete hűen tükrözi. A keszthelyi Deák Ferenc-képmás (2003) a szónoki pulpituson mutatja „a haza bölcsét”, alakja fáradt és magányos. Olyan államférfit látunk, aki felette áll kora közönségének, akit éppen ezért nehezen, vagy egyáltalán nem értenek meg, így magára maradt, személye mégis megkerülhetetlen. Károly Gyula (1995) festőművész a szintén keszthelyi büsztjén a mindannyiunk számára látható világon túli, mennyei világba (is) betekintést nyerő, szinte elragadtatott tekintetű, kiválasztott emberként jelenik meg. A dióskáli Virág Benedek-portré (2005) a szellem, az értelem, sőt, a bölcsesség emberét ábrázolja, aki ugyanakkor mindkét lábával szilárdan áll a földön. Festetics György egészalakos szoboralak­ja(Csurgó, 1999) az elhivatott, feladata tudatában lévő és azt vállaló főnemest hangsúlyozza.

Más köztéri alkotásain előszeretettel alkalmaz allegorikus figurákat. Voltaképpen ilyen a mátészalkai Sárkányölő alakja (1990), s e vonulatba sorolható a hévízi Városalapítási emlékmű (1993) és a zalaegerszegi Kölcsey múzsája-kompozíció (2005) jelképes nőfigurája, vagy szintén e városban a Roma-holocaust kisméretű emlékművének (2003) anya- és gyermekalakja. E műveinek szereplői elvont fogalmak szimbolikus megszemélyesítésével fejeznek ki konkrétan leképezve vagy verbálisan nehezen megfogalmazható gondolatokat, amelyeket nem csak maguk a figurák, hanem szintén jelképes mozdulataik is segítenek hordozni.

Farkas Ferenc művészi invenciója leginkább kisplasztikáin szárnyal, s pályaíve is alapvetően e műfaj alapján rajzolható meg. Művészi indulásától a kilencvenes évek közepéig figuráinak felfogása – az arányaik olykori kisebb torzulása ellenére – klasszikus, azonban a klasszikus szépségre és idilli derűre való törekvés hiányzott belőlük. Meghatározójuk, mint már utaltunk rá, a melankólia volt. A változás – alig észrevehetően – jó egy évtizeddel ezelőtt kezdődött, amikor alakjai egyrészt nyúlánkabbá váltak, másrészt többször kapott nagyobb hangsúlyt a rusztikus, a mintázás-nyomokat megtartó felület. E folyamat az erőteljesebb formai absztrakcióval folytatódott, amelynek jellege azonban mindig a tematika függvénye volt, ezért konkrét iránya nem határozható meg. A kompozíciók többször bonyolulttá váltak, úgy azonban, hogy közben tisztaságukból nem veszítettek. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az igazi művésszé érés során Farkas megszabadult korábbi – önmaga által kialakított – kötődéseitől, és a szobrászat számára szabadon és mesterien használt kommunikációs eszközzé változott.

Egy-egy gondolatkört gyakran sorozatok révén jár körül, bár ezek egyes darabjai autonóm alkotásként is megállják a helyüket. Említett korszakváltása is egy ilyenhez kötődik (bár e sorozat valójában mindmáig nem zárult le), s ennek, talán kicsit jelképesen, a Finálé címet adta. Cirkuszi mutatványosokról szól, férfiakról és nőkről, akik tornáznak, egyensúlyoznak, zsonglőrködnek. Enyhén megnyúlt figuráik kicsit idegenül hatnak Farkas korábbi művei mellett. Szögletes, gépiesen üres mozdulataikon, kifejezéstelen arcukon nyoma sincs a felszabadult komédiázásnak. Képességeiket eladó zsoldosok ők, akiknek lelke távol jár a porondtól, csak testben vannak jelen. Igazi finálé ez, nem is a saját műsorszám már, hanem az artisták utolsó, együttes fellépése, hogy a közönséget még egyszer elkápráztassák, de művészi értéke már nincs. Valami újnak kell következnie utána, művészetében, és talán a művész életében is.

 A legjelentősebb sorozat a művész-elődöknek állít emléket. Ennek első darabjai mintegy másfél évtizeddel ezelőtt készültek, és mind a felhasznált nyersanyagokat, mind formai-stiláris jellemzőit tekintve rendkívül összetett, mégis összefüggő vonulatot képez művészetében. Nem más ez, mint egy szubjektív, plasztikákba fogalmazott művészettörténet, vallomás és véleményalkotás a nagy elődökről. Festők és szobrászok Farkas Ferenc szemével. A kezdet Rubensről szólt és Watteau-ról. A két nagyobb méretű (80 cm körül) polikróm faszobor esetében fontos a korhű öltözet és az arckifejezés, mellékes viszont maga a foglalkozás vagy a létrehozott mű. Klasszikus művészportrékról volt tehát szó, de Farkas még az embert kereste, nem a művészt. Hamarosan kisebb méretre, s a matériát tekintve bronzra váltott. Courbet figurája már a festőállvány mellett ül, Rodiné pedig a mintázóállvány mellett áll, akár cégérnek is megfelelnének. Itt már fontos a „festő” és a „szobrász” hangsúlyozása, de fontos maga a portré is. Az ábrázolt művészek egységes „gondolatként” jelennek meg, Farkas az alkotót és az emberi habitust hangsúlyozza, de nem „helyezi el” őket a művészettörténet lapjai közé. Erre szinte a közelmúltig (2003-2004) várni kellett, amikor több kiállításon mutatta be e készülő könyv plasztikai lapjait. A kérdéskör érdeklődése középpontjába került, s rátalált vélemény-nyilvánításának adekvát útjára. A művészeket saját stílusukon keresztül jellemzi, ezeket használva fel a portrék megmintázásához. Más esetekben egy-egy jellemző művet, vagy annak részletét választotta ki, s annak révén közelíti meg az alkotót. Előbbieknél inkább bronzot használ, az utóbbiaknál fehér samottot, amelynek segítségével domborműbe átültetve citálja az egyes festészeti fragmentumokat. Leonardo, Rubens, Rembrandt, Schiele, Toulouse-Lautrec, Giacometti kvázi önarcképként jelenik meg, Michelangelo, Raffaelo, Friedrich, Turner, Chagall, Kondor Béla egy-egy relief-képük révén. Bosch esetében a Gyönyörök kertje-triptichon egy fantasztikus lényét térbe fogalmazva mintázta plasztikába. De úgyszintén feltűnik a sorozatban az Építész, a Krónikás vagy az Oltárképfestő, jelezve egy másfajta megközelítés igényét is. E sorozatban kettős szűrőn át jutunk el az eredetileg ábrázolt valósághoz, s a katarzis legfőbb forrását a közöttük lévő reflexiók képezik.

A bibliai tematika a kisplasztikák között is fel-feltűnik. Szent Márton és Szent Kristóf polikróm terrakotta, illetve faszobra a hagyományos megközelítés továbbgondolása. A kőtáblákat széttörő Mózes figurája a belső feszültség és energia plasztikai érzékeltetésének ragyogó példája. A Góliát felett diadalmaskodó Dávid és a Keresztelő fejével táncolóSalomé borzongató figurája a guggoló ifjú és a táncoló leány klasszikus szobrászi feladatát fogalmazza újra. Összetett mondanivalójából fakadóan különösen érdekes a Golgota c. kisbronz. Jézus és a két lator három keresztje kör alakú talapzaton, egymásnak háttal van elhelyezve. Három hasonlóan tragikus sorsú ember, bár arra csak ketten szolgáltak rá. Ez jelen vonatkozásban nem is érdekes. A három megfeszítettre azonos hangsúly esik, olyannyira, hogy lehetetlen nem gondolni Rubljov analóg Szentháromság-ikonjára. Talán nem is a két latrot látjuk a fán függő Fiú két oldalán, hanem az Atyát és a Szentlelket, akik a Háromság tagjai között fennálló titokzatos szeretet-kapcsolat révén a Fiúval együtt maguk is megfeszíttettek. Talán nem is a Golgota a valódi téma, hanem az isteni megváltás teológiai lényegének művészi megfogalmazását látjuk. Nagy titok ez, amelybe csak a misztikus hit által lehet módunk betekintést nyerni.

Farkas művészetében önálló fejezetet képeznek az érmek. Ezek többnyire portrék, amelyek az ábrázoltat egyszerű eszközök segítségével, de rendkívül találóan jelenítik meg. A kisplasztikákkal szimultán sorozaton jeleníti meg az általa fontosnak tartott művész-elődöket (El Greco, Michelangelo, Vermeer, Benczúr, Paál, Lautrec, Rodin, Klimt stb.), vagy a kultúrtörténet más, kiemelkedő alakjait. A hagyományos, domborművű arcmások mintázása mellett él a felületek erőteljes, egyes részleteket kiemelő, másokat elfedő mozgatásának-gyűrésének vagy megtörésének eszközével is. A művészeket részben arcmásuk, részben egy-egy jellegzetes figurájuk felidézése révén jeleníti meg. Utóbbit elsősorban akkor alkalmazza, ha a művész portréja nem ismert (pl. El Greco, Vermeer). Gyakran helyez hangsúlyt az öltözetre, amely ilyen értelemben korjelző elem. Azzal, hogy azonos témáról különböző technikák révén és szükségképpen eltérő logikai megközelítésben is figyelemreméltó mondanivalót képes megfogalmazni, Farkas magas művészi és szakmai felkészültségről tesz tanúságot.

Alkotásainak sorával, mentalitásával a szobrász magáról a művészetről is vall. Nincs szüksége arra, hogy új teóriákat állítson fel mibenlétéről, hogy szabadon újrafogalmazza határait.  Róla való felfogásában elfogadja a nagy mesterek véleményét. Tiszteletreméltó alázattal hajtja meg fejét a pályán őt megelőzők előtt, de – tanulva is tőlük – tudatosan tovább lép. Ugyancsak figyelemreméltó álláspontja a művész szerepéről. E kérdésről napjainkban erősen megoszlik a vélemény, azonban Farkas egyértelműen fogalmaz. A művésznek kötelessége a határozott és egyértelmű vélemény-nyilvánítás. Nem a napi társadalmi-politikai kérdésekben való állásfoglalásról van szó, hisz az alapvetően kívül esik a művészet témáján, hanem életről, emberségről, történelemről és kultúráról. A rendről, mert ez fontos számára. A művész feladata a rend megőrzése. A külső rendé, amely a világban segít megkülönböztetni az értékest az értéktelentől, és a belső rendé, amelynek révén a látható valóság mellett megismerhetjük a láthatatlant is. Farkas Ferenc szobrai erről szólnak, s bátran hozzátehetjük: hangjuk hitelesen cseng.

Kostyál László