Ez egy mozgó ünnep, amely idén szeptember 5-re, vasárnapra esik. Hivatalos virága a nefelejcs…milyen szép ez! Mintha ezzel is azt üzenné: „Ne felejts! ... Emlékezz!
Egy leltározásra váró tárgyra pillantok itt a Göcseji Múzeumban és emlékezem. Az én drága jó nagyapámra, aki számtalanszor fogta kezébe ezt a harmonikát. Játékával sokszor, sok embernek okozott örömöt, felejthetetlen perceket, miközben saját szívét-lelkét vidámítva gyógyította önmagát is.
Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy kisgyermekként együtt élhettem a nagyszüleimmel, élvezve szeretetüket, gondoskodásukat, terelgetésüket, az élet minden szépségével és szigorával együtt. Nagyapám 1923-ban született és egy kis zalai faluban élte aktív életét. Mesterségét tekintve szabó volt, nyugdíjazásáig a Zalaegerszegi Ruhagyárban dolgozott, de a faluban szinte haláláig mindenki Sógor bátyjaként űzte mesterségét. Első emlékképem óta őszhajú, biccentve járó, kevés beszédű emberként él az emlékezetemben. Hadirokkantként, műlábbal élte mindennapjait – innen a biccentés -, bár ez semmiben nem akadályozta. Átalakította lábbal hajtós Singer varrógépét… de szerettem ott állni mellette, és nézni, ahogyan vidáman fütyörészve, szaporán dolgozott! A biciklijét is megbütykölte, a műlábhoz tartót szerelt, a másik pedálra kengyelt, így egy lábbal hajtva mindenhová eljutott…Nem volt a faluban meccs nélküle! Nem hiányozhatott a pálya széléről, a kemény szurkolótábor oszlopos tagja volt. A ház mögötti kis telek gondozásában is kivette a részét. Kapált, ültetett, segített a betakarításban, fát hasogatott, sőt a létrára is felállt, hogy a faházba az általunk behordott fát katonás rendbe tegye…Most már szégyenkezve emlékszem vissza, mennyit morogtam, méltatlankodtam. Miért kell ezt nekem csinálni? Nem értettem, hogyan tud olyan lelkesen, kitartóan dolgozni zokszó nélkül! Soha nem panaszkodott, pedig ahogy idősödött, őt sem kerülték el a betegségek.
Nagyon szerette a zenét, a nótát, a mulatságot. Ügyesen játszott mindkét oldalt gombos Hohner harmonikáján, és nem volt olyan nóta, amit ne ismert volna. El is hívták mindenhová és ő örömmel ment. Mégha nagyanyám rosszallása aggódva várta, ha kapatosan érkezett haza. Nem táncolhatott, de ő így mulatott. Szerintem nagy elégtétel volt a számára, hogy kisgyermekkoromtól táncolni jártam…Mondta is nekem mindig: „Tudod Tücsikém, ne az táncoljon, aki tud; hanem akinek kedve van!”
Emlékszem mennyit rajzolt nekem, főleg állatokat. Imádtam, ha megkért, hogy a nagyszekrényből, melyik doboz, melyik titkos bugyrából, milyen cérnát hozzak elő neki. Vagy, ha befűzhettem a cérnát, roppant fontosnak érezhettem magam. Nagylányként – elvei ellenére – miniszoknyát varrt nekem, aztán megnyugodva nyugtázta: „Ejj Tücsikém, ha Magyarország ilyen lábakon állna!”… De emlékszem a rémült arcára is, mikor kisgyerekként magamra rántottam a karácsonyfát és jutalmul a szabó vonalzót táncoltatta meg a hátamon. Vagy, ahogyan karikázta a kiflit a reggeli tejeskávéba, katonákat vágott a kenyérből és a szalonnából, mi gyerekek alig vártuk, hogy adjon egyet-egyet belőle, pedig nem is szerettük.
A háború élményeiről soha nem mesélt, kivéve Füzi bácsiról – a megmentőjéről -, aki a hátán hozta ki a frontvonalból, mikor repesztalálat érte a lábát. … A titokzatos „képeslap emberről”, akinek írástudó koromtól fogva én címezhettem a karácsonyi és a húsvéti képeslapot, mert az nem maradhatott el. … De sokszor elmesélte nagyanyám, amikor kérdezgettem: „Miért nincs anyának testvére?” „Nekünk nem lett több, csak ez az egy lány. De nagyapád mindig mondta: Jaj, csak lány legyen, ne kelljen neki katonának menni!” – aztán meleg tenyerével megcirógatta az arcomat.
Vagy ahogy nagyanyámat nézte sok évi házasság után is csillogó szemekkel, mikor tésztát gyúrt. Vagy ahogy a borotváját élezte a nadrágszíján, hogy szép sima legyen az arca, ha megpuszilom. Vagy ahogy nagyanyámnak mondta: „El kell mennem a fodrász csajhoz, hogy elég „sünis” legyen a hajam!”, mert én, a kisunoka, úgy szerettem.
…és még mennyi kedves emlék, mennyi kedves mondat, egy-egy tekintet, amivel tanított, nevelt engem… tisztesség, becsület, mások megbecsülése, kitartás, szeretet… , mert most már tudom…és köszönöm. … Köszönök mindent, köszönöm, hogy a Nagyapám voltál, hogy az unokád lehettem!
Már rég nincs velünk, 2000-ben búcsúztunk Tőle, itt van a szememben, ahogyan nagyanyám zokogva borult a koporsójára…és néhány nap múlva álmomban újra láttam Őt – úgy, ahogy sohasem -, fiatal volt és két lábon állva mosolygott felém.
Kívánok nefelejcset minden nagyszülőnek sok szeretettel:
Timi
