A fővárosból Zalaegerszegre | Göcseji Múzeum

A fővárosból Zalaegerszegre

Dr. Kostyál László művészettörténész, a Göcseji Múzeum igazgatóhelyettese múlt év decemberében vette át a Zalaegerszegért-díjat. A városhoz való kötődéséről, gondolatairól, szakmai és közösségi munkájáról beszélgettünk.

Fővárosi fiatalemberként érkezett Zalaegerszegre. A Táncsics Mihály Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE régész-művészettörténész szakán szerzett diplomát, s adja az élet – gondolhatnánk –, hogy az egyik budapesti múzeumban vagy galériában helyezkedik el, de nem így történt…

- A zalai történet egy kicsit korábbi időkre nyúlik vissza. Gimnáziumban kedveltem meg a történelmet. Édesanyám barátnője volt Mócsy András régészprofesszor felesége. Az ő révén jutottam el Zalalövőre, már 17 évesen, egy nyári munka keretében régészeti ásatásra. Lenyűgözött a dimbes-dombos táj, a zalai emberek kedvessége, akikkel találkoztam. Már egyetemi hallgatóként jártam Balatonmagyaródon is az ottani feltáráson, ahol dr. Vándor László régésszel ismerkedtem meg. Akkoriban ő múzeumigazgató-helyettes volt, s megemlítette, hogy a múzeumnak szüksége van egy művészettörténészre. Emellett a másik ok, amiért Zalába jöttem 23 évesen, az a szerelem volt. A mai generáció talán csodálkozva olvassa, de 21 évesen, a második egyetemi év után megnősültem. A költözésben talán az is közrejátszott a szerelem mellett, hogy az előfelvételisként töltött egy éves katonaság érettebbé tett és nagy volt bennem az önállósulási hajlam. Feleségem családja őszinte szeretettel és tisztelettel fogadott. Így utolsó éves egyetemistaként megpályáztam a Göcseji Múzeum művészettörténész állását és megnyertem.

Tehát 1985-ben Zalaegerszegre költözött a fiatal házaspár. Mi volt az első emléke, ha visszagondol arra az évre?

- Finom humorral indítok: augusztus 1-jén, az első munkanapomon hazaküldtek a múzeumból. Úgy történt, hogy mind Németh József múzeumigazgató, mind a helyettese távol voltak Zalaegerszegtől és senki sem tudott fogadni. Aztán a következő napon minden a helyére került. A képzőművészeti raktárban alakítottam ki először a birodalmamat, ismerkedtem a művészettörténeti anyaggal.

Mint fiatal művészettörténésznek milyen feladatai voltak akkoriban?

Feladatul kaptam, hogy ismerjem meg a megye képzőművészeit, segítsem, támogassam munkájukat, s alkotásaikról, művészetükről egyfajta értékelést készítsek. Probléma volt, hogy a megye kiállításainak programjai alkalmanként ütköztek, ezt is próbáltam koordinálni. Éppen emiatt szóltak is a Megyei Tanácsról, hogy hozzam létre a Megyei Kiállításpolitikai Tanácsot és találjam is ki a részletes funkcióját. Hogy is fogalmazzak: egy 24 éves fiatalembernek ez kemény feladat volt, hiszen semmilyen más instrukciót nem kaptam. Ebben az időben ismerkedtem meg Kovács Lászlóval. Laci belevaló népművelő volt, az MMIK-ban dolgozott, nagy ismeretségi körrel rendelkezett, és sok más mellett együtt dolgozhattunk ezen a feladaton is. Bevallom, nagyon sokat tanultam tőle. Felderítetlen volt továbbá a régi zalai képzőművészet, ennek feltérképezésében is nagyon sokat dolgoztam és szerénység nélkül mondhatom, úttörője voltam ennek a kutatómunkának. A múzeumi műtárgyvásárlásra fordítható pénzügyi keret évről évre csökkent, de ma már így is méltó módon reprezentálják az alkotások a zalai művészek tevékenységét. A megye határain jelentősen túllépő kis nemzeti galériát nem lehetett létrehozni, a megye művészeti múltját volt érdemes elsősorban begyűjteni.

Budapesti fiúként nem volt szűk életterű akkoriban egy vidéki középváros?

A zalai táj gyönyörű, már a kezdeti időben is elvarázsolt. A múzeumban sok volt a fiatal kolléga, jól éreztem magam a társaságukban. Bevallom, az első években a szakmai és kulturális infrastruktúra hiányzott. Több kiállítást, színházat, mozit, koncertet igényeltem volna. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy a képzőművészeti életben a hetvenes évek fordulójától már történt egy Németh János, Dús László, Szabolcs Péter fémjelezte minőségi váltás, aztán a nyolcvanas években jelentkezett az a generáció, amelyet – hogy csak néhányat említsek - Gábriel József, Fischer György, Farkas Ferenc, Béres János, Frimmel Gyula, Bedő Sándor, Budaházi Tibor neve reprezentál. Ez az a generáció, akiknek a tagjai ma már a klasszikus művészek sorát jelentik a városban. Hiszem azt, hogy én is hozzájárultam ahhoz, hogy művészetük ismertebbé vált. A kortárs művészet megkedveltetése mindig is nehéz feladat volt, hiszen segíteni kell a nézőnek, a közönségnek megfogalmazni mit is lát. Értékelő és leíró szakma a miénk.

Az ezredforduló körül jött egy még fiatalabb művészgeneráció.

Valóban, sokat bábáskodtam a fiatalok indulásánál is. Tóth Norbert, Dobribán Fatime, Gyerák Petra, Bacsó Ágnes, Horváth László Adrián – ők mind az Ady iskola művészeti karán tanultak és igazán jó emlékeket őrzök abból az időkből, amikor taníthattam őket. Jólesik, amikor városunk jelenlegi polgármestere is megjegyzi egy-egy kiállításmegnyitó alkalmával a köszöntőjében, hogy adys diákként szívesen emlékszik vissza a művészettörténet óráimra.

2017. decemberében kapta az értesítést, hogy Zalaegerszeg MJV Közgyűlése odaítélte Önnek a Zalaegerszegért-díjat. Milyen érzések kavarogtak Önben abban a pillanatban, amikor elolvasta a polgármester gratuláló levelét?

Nem tagadom, nagyon jól esett. Mindenkiben van némi hiúság, jó, ha észreveszik mások is az ember tevékenységét, amit szívvel-lélekkel végez. Az én munkám valahol olyan, mint egy festőé, csak ő ecsettel dolgozik, én pedig tollat ragadok. Alkotó munka ez is, bár inkább alkalmazott jellegű, mint autonóm.

De biztos vagyok abban, hogy nem csupán a szakmámból adódó több évtizedes munkám miatt kaptam az elismerést. Van itt a városban egy lelkemnek nagyon kedves feladat. Aktív szerepet vállalok az evangélikus egyházban, gyülekezeti felügyelő vagyok. Minden héten a gyülekezet lelkészével átbeszéljük a teendőket. Együtt dolgoztunk azon, hogy a Luther-szobor megvalósult, büszke vagyok arra, hogy komoly épületfelújításon is átesett a parókia és nagyon sok rendezvény is van a gyülekezeten belül. Habár a főszervező minden esetben városunk kiváló lelkésze, hiszem azt, hogy véleményemmel segítem és támogatom a munkáját.

Visszatérve Zalaegerszegre: ez egy igazán befogadó város, jól érzem itt magam. Habitusomnál fogva visszafogottabb és halkabb vagyok, mégis örömmel tölt el, ha az utcán megszólítanak a városlakók vagy összefutok ismerősökkel és megbeszélhetünk néhány helyi aktualitást. Mindenkire igyekszem időt szánni és minden témában megpróbálok értéket közvetíteni.

2018.
február
12.