A művészettörténész mindenki szerint az, aki a képek és szobrok előtt vakarja a fejét, vagy ezekről ír – mondja, s amikor kicsit ugratva megkérdezem, miért, mit csinálnak a művészettörténészek igaziból, meglehetősen részletes, szabatos választ kapok. Egyrészt, mert tényleg sok a dolguk, másrészt, mert ő egy ilyen alapos ember. Minden kérdést komolyan megválaszol, mindenkit nagyon komolyan vesz, és mindenkire rászánja az időt.
Dr. Kostyál László, a Göcseji Múzeum igazgatóhelyettese, régész, művészettörténész.
Biztosan vannak kacifántosabb pályatörténetek is, mint az övé: ő régész és művészettörténész akart lenni - családi indíttatásra: édesanyja és nagybátyja is a művészetek felé terelte az érdeklődését – és az is lett. 1986-ban az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen szerzett diplomát művészettörténet-régészet szakokon, diplomamunkáját „A késő avarkori népesség a 9. században” címmel írta. 1991 óta a Göcseji Múzeum igazgatóhelyettese. Már ötödéves egyetemistaként itt dolgozott, miután zalai származású feleségét követve eleve Zalaegerszegen keresett munkát – és talált is. Amikor azt firtatom, volt-e elképzelése arról, mennyire "piacképes" a művészettörténet, elmosolyodik.
"Amikor kiderült, hogy ezekre a szakokra szeretnék menni az egyetemen, édesapám leült velem beszélgetni és azt kérdezte, hogy azt fogom ugyan csinálni, amit szeretek, és amihez kedvem van, de ez nem tartozik a topszakmák közé, ezt tudva is akarom-e? Tudtam, és elfogadtam."
- Pénz nem számít?
- Nem azt mondtam. Azt mondtam, hogy ezzel számot vetettem, és nekem, mivel a jog volt az alternatíva, ahova szántak és ahova mehettem volna, de az nem érdekelt, nem volt kérdés, hogy azt választom, amit igazán szeretek, és amivel igazán szeretnék foglalkozni.
- Kinek való a művészettörténettel foglalkozó pálya? Mit szeretsz benne Te?
- Aki szereti a szépet, a szép látványt, az szeretni fogja a művészeteket is. És ez egy olyan vonzalom, hogy ha szereti, minél többet szeretne tudni róluk. Ráadásul a vizualitás nem csak a képi világot jelenti, hanem önmaga egy nyelv, egy különleges kommunikációs forma is, amely csak bizonyos mértékig fordítható verbalitásra. Nem kizárólag a műalkotásokról van szó, hiszen nagyon sok mindennel üzenünk vizuálisan egymásnak. Nagyon jó megérteni, meglátni azt, hogy a művészek milyen módon kommunikálnak, és hogy a legapróbb jeleknek, legapróbb művészi gesztusoknak is milyen komoly jelentése lehet. Nem jó kifejezés, hogy titkosírás, de valamilyen mértékben mégiscsak az, hasonló ahhoz. Mégpedig egy olyan titkosírás, amelynek vannak mindenki által ismerhető kódjai, és vannak kevesek által ismert kódok. Mindaz, hogy hogyan kötődik az adott korszakhoz, mi szűrődik át, mi az, amit a művészek mondanak, amit tanulhatunk, amit leszűrhetünk belőle a mi cselekvési irányainkkal reflektálva rá ... ez csodálatos dolog.
- Milyen tudományos felfedezéseid vannak, amelyekről esetleg a szakma téged jegyez, vagy neked fontos volt?
- Egy számomra jól és kevésbé végződő történetről is tudok mesélni. Két éve, a Múzeumok Éjszakáján mutattuk be Donáth János portrépárját. Nagyon rossz állapotban kerültek a képek a gyűjteménybe, ismeretlen nő, ismeretlen férfi portréjaként olvashatatlan szignóval, és a képek a raktár kevésbé frekventált helyén évtizedekig vártak sorsukra az intézménynek való ajándékozásukat követően. Amikor az alkotások tisztítására került a sor, és felismerhetővé vált a szignó, egész érdekes történet kerekedett ki. A képet ugyanis Donát János (1744-1830) a magyar festőművészet történetében fontos szerepet játszó portréfestő festette, aki Bécsből Kazinczy Ferenc ösztönzésére 1810-ben költözött Pestre. Ott a reformkor neves szellemi vezetőiről, például Kazinczy Ferencről és Virág Benedekről készített portrét. A Göcseji Múzeum portrépárja egy Erdélyből Pest megyébe települt, jómódú középnemes gazdálkodónak, Kovásznay Kováts Mojzesnek (1733-1825), és feleségének, Simonides Zsófiának az arcmását örökíti meg. Ez nagy felfedezés, nagy szakmai siker volt.
A másik történet számomra nem, de valaki más számára járt sikerrel, és nem is bánom, hogy így alakult, legalább valakinek sikerült felkelteni az érdeklődését a művészettörténet iránt. Az történt ugyanis, hogy az egyik portálon eladásra kínáltak egy grafikát, azzal, hogy ismeretlen művész jegyzi, és 10 000 forintot kértek érte. Ez egy Vajda Lajos-grafika volt, ami a kínálati ár százszorosát éri egyébként a piacon. Én nem vagyok egy internetes kereskedő, de feltettem néhány kérdést az eladónak, aki ezek után sürgősen le is vette az ajánlatát.
- Miért nem vetted meg rögtön?
- A múzeum etikai kódexében szerepel, hogy nem hozunk létre magángyűjteményt, a múzeum pénzével pedig nem lehet rizikózni, ha a képet az ember nem látja élőben. Akkor sem, ha csak tízezer forintról van szó."
Szóval, az elhivatott művészettörténész minden pillanatban az: munkája nem merül ki a napi nyolc órában végzett teendőkben, mindenben meglátja a szépet, az értéket azon túl is. Ja, és hogy mit csinál egy művészettörténész igaziból? Gyűjteményt hoz létre, gyűjteményt kezel, állagot óv, kutat, publikál, rendszerez, előadásokat tart és kiállításokat rendez, nyit, tanulmányokat ír. Például.