Marx Marit mindenki ismeri. Ma már főleg néprajzosként, népművészeti versenyek zsűritagjaként és kézügyességéről, precízségéről ismert hímzőként, csipkeverőként, de sokan tudják, hogy elsőként választott hivatása a régészet volt. Temperamentuma, emeletet betöltő kacagása és alkut nem ismerő határozottsága már-már védjegy; ráadásul érdeklődési köre nem korlátozódik saját szakterületére, úgyhogy bármiről, bármikor lehet vele egy JÓT beszélgetni. Karácsonykor pedig kivel beszélgetne az ember, ha nem a néprajzossal? :)
„Hogy mi vagyok én valójában, azt mostanában nem tudom. Majdnem köztudott mindenki számára, hogy régésznek indultam, ez nagy vágyam volt gyerekkorom óta. Az lettem. De aztán megszültem a három gyereket, elmentem gyesre 9 évre, ami amúgy is elég idő, hogy az ember kiessen egy szakmából. Mire visszajöttem, a múzeum már nem az volt, amiben elkezdtem a szakmát, a régészet már nem az volt, ami régen, mára meg egyáltalán nem az, ma már egy építés-előkészítő munka, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Gyes után a könyvtárba jöttem vissza, de az nem volt nekem való. Közben néprajzosok jöttek-mentek, volt, aki szolgálati lakás és minden, munkához megfelelő körülmény ellenére is csak egyetlen napig maradt itt “vidéken”. Ekkor éreztem úgy, hogy változtatni lehet, ezért felajánlottam, hogy ha vállalják a költségeket, akkor elvégzem a néprajz szakot. És mivel már van három gyerekem, többet gyesre se megyek. (Nevet.) Nehéz évek következtek azért, mert nappalin, munka, gyerekek és a rengeteg támogatás mellett sem egyszerű ezt véghezvinni.”
Marinak mindenről határozott véleménye van, így a tudományos életről, és saját, benne betöltött szerepéről is.
„Az, hogy a téma micsoda, az másodlagos. Hogy valaki tudós, azt a munkamódszere teszi, nem pedig az, hogy mivel foglalkozik, hogy orvostudománnyal-e, vagy matematikával, vagy bármi egyébbel, tudós attól lesz, hogy kutatói szemlélettel közelít a témájához. Múzeumot is lehet múzeumpedagógusként, kiállításrendezőként, lehet számtalan módon csinálni – és lehet tudósként, amikor valami borzalmasan érdekel, és annak egy-egy mesterség szabályai szerint igyekszel utánajárni. Ilyen értelemben nekem nem volt nagy váltás a régészetről a néprajzra, mert a régészetben is az érdekelt, hogy hogyan éltek az emberek x évvel ezelőtt – és a néprajzban is ez érdekel. Hogy mennyi és milyen jellegű anyagból kell az életmódot rekonstruálni, cserepekből, csontokból, fémleletekből, vagy bútorokból, házakból, viseletből, bármiből, azt a szakmák különbözősége adja, de az én agyam állítja elő."
A kérdésre, hogy az egyes élettörténetek, vagy az életmód törvényszerűségei érdeklik-e inkább, újabb plasztikus válasz születik (az ilyenekért szeretjük őt nagyon).
„Inkább a törvényszerűségek érdekelnek, de ezeket nem lehet szétválasztani az egyéni sorsoktól. Egy-egy történet attól érdekes, hogy milyen kontextusban éli az ember. Egy nő, aki leérettségizik, elmegy az egyetemre, szerez diplomát, szül két gyereket, felneveli és közben dolgozik, ez a huszadik század végén egy átlagos női sors. Ha ezt valaki a 19. században csinálja, az egy őrület, és arról regények születnek. Az egyes történetek tudományos értékét a kontextus adja. Az embernek az idők során egyre több információ van az agyában. Ha megvan az a képessége, hogy az információkat összekösse egymással, akkor ezt nem lehet másképp csinálni. Szerintem ennek is megvan az agyban a maga pályája. Némi logika – nem matematikai – nem árt, hogy összeálljon a kép.”
S hogy mit csinál igazából egy néprajzos?
„Begyűjtünk egy anyagot, nyilvántartásba vesszük, mint állami tulajdont, feldolgozzuk és adatokat gyűjtünk hozzá, amivel kontextusokba illesztjük – és jó esetben nyilvánosságra is hozzuk kiállítás vagy publikáció formájában. A gyűjtés terepen zajlik, tervezetten vagy ad hoc módon, de az más kérdés… Az én néprajzos életemben most van először olyan lehetőség, hogy – mint egy tervásatás a régész életében – adva van egy cél, tudom, mit kell tennem az eléréséhez, és a pénz is hozzá van rendelve. Ennek mindenképp örülök, nagy és szép munka, nyugdíj előtt jót tett a lelkemnek. Én ugyan nagyon szeretek kiállítást rendezni, tanulmányt írni, előadni és leltározni is, és ezt őszintén mondom, de ez most a szakma csúcsa.”
(szerk.: Mari tervei és gyűjtései alapján bővül a Göcseji Falumúzeum újabb korszakok építési és tárgyi emlékeivel. Bővebben: Felforgató évek – óriásberuházás a Göcseji Falumúzeumban)
A néprajzosokról olyan kép él a köztudatban, miszerint mindenkori öltözetük bizonyos elemei emlékeztetnek egyes népviseletekre: amennyiben nők, lehetőleg hosszú, bő szoknyában, hímzett ingekben, olykor fonott copfokban tűnnek fel, vagy diszkrét konty az éke mindig derűs arcuknak. Nem tudom nem megkérdezni, hogy miként viszonyul a külső és belső sztereotípiákhoz.
„A sztereotípiákat utálom, általában nem is igazak, vagy csak részben. Szinte missziónak tekintem, hogy küzdjek ellenük – legalábbis a néprajzi toposzok ellen. Igaz az etnográfus lelkület elég furcsa. A legtöbb ember nem a tárgyak miatt lesz néprajzos, hanem a folklór miatt. Ez tőlem teljesen idegen, nagyon racionális lénynek tartom magam. Amikor először egyetemista voltam, választhattam volna a néprajz–régészet szakot is. Nem tettem. Amikor néprajzos lettem, akkor is a tárgyak, meg a társadalomnéprajz felől közelítettem, nem a folklór felől. Ez a dolog egyik része. A másik… Hát nézd. Anyám leélte az életét ugyanazzal a frizurával. Én nem ez a fajta vagyok. Én sokszor változom, megunom a külsőm. És akkor változtatok. Nem azt szeretem, ami divatos, hanem ami a stílusom. Sajnos olyan a világ, hogy amit a divat meghalad, az többé nem kapható. Már a kék szempillafestéket sem látom a boltokban. :)"
