A most hetven esztendős Szabolcs Péter művészi gondolkodásának egyik legjellemzőbb vonása a teljességre törekvés. A szobrai által feltett kérdéseivel nem ismer tabukat, hanem megpróbálja megérteni és megértetni, mi az igazi hosszúság és szélesség, mélység és magasság. Egyaránt megdöngeti a pokol és a mennyország kapuját, leereszkedik az emberi lélek mélységeibe és felhág a gyönyör csúcsaira. Miközben pedig filozófiai vagy morális problémákat boncol, olykor más síkokra helyezi a hangsúlyt, és gyűrt rézlemez-szobraival relativizálja a tömeget, merész anyag-társításaival pedig darabokra töri a bennünk a szobrászi anyag-használatról élő sztereotípiákat.
Lemezből gyűrt szobrainak alakításával egyúttal hangsúlyos véleményt nyilvánított a 20. század nagy művészeti diskurzusában. A hagyományos szoborfelfogás három alapvető kritériumát a 20. század első kétharmadának szobrászatát ismertető, klasszikus művében (A modern szobrászat) Herbert Read a következőkben foglalta össze: a felületek tapinthatósága, az összefüggő, sík felületekkel határolt tömeg, valamint a tömeg súlyosságának érzete. Szabolcs lemezszobrai egy részével mintha tudatosan igyekezne cáfolni e téziseket, és az imitáció fogalmát látszik az előtérbe helyezni. Műveinek tanúsága szerint a szobrász feladatát nem csupán a zárt, kontúrok közé szorított, tapintható tömeg megteremtésével, hanem annak más eszközökkel történő utánzásával, képzetének felkeltésével is teljesítheti. Ilyen jellegű alkotásain ugyan előfordul, hogy a rézlemez a szobrászati tömeg palástjaként, vagyis határoló síkjaként értékelhető, azonban ennél gyakoribb megoldásként a tömeget egy meggyűrt (lemez)sík helyettesíti, vagyis a tér egy elvben szilárd anyaggal kitöltött, háromdimenziós részét egy eredendően kétdimenziós, ám a meghajtások révén mégis térbelivé alakított sík-részlettel (lemezzel) imitálja. A lemez segítségével így a tömegnek részben külső (vagyis a kontúrjához tartozó), részben belső pontjai, részletei jelennek meg, úgy, hogy a teljes tömeg képzetét felkeltsék. A lemezből gyűrt tömegalakítást gyakran hagyományosan mintázott, tömör, valódi tömeggel bíró részletekkel párosítja. Ebből következően a virtuális (vagyis imitatív) és a valódi tömegeket egymással azonos értékűnek tartja. Nem szándéka azonban az ebből származó további művészetelméleti következtetések levonása, és a valódi tömeg teljes feloldása, ezt az utat meghagyta másoknak. A lehetséges végpontján a pusztán optikai eszközökkel történő, valós tömeget teljes mértékben nélkülöző, virtuális testek létrehozatalára irányuló „szobrászi” alakításmód nem az ő útja, de egyáltalán nem elméleti megfontolásokból utasítja el a kísérletezést, az elmúlt évtizedek szobrászatának kreativitási versenyében történő részvételt. Sokkal inkább azért, mert legfőbb témáját, az embert – itt a figurát érzelmi világával együtt értjük – a saját maga számára kialakított eszköztárral tudja a legadekvátabb módon ábrázolni.
A kiállítás létrejöttét a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
