Választásom egy kovácsoltvas zárra és a hozzá tartozó kulcsra esett a 19. századból, melyek valószínűleg egy öreg pince ajtajáról származhatnak, akárcsak egy másik társuk a gyűjteményben.
Miért éppen ez szólított meg? Ahogy megláttam a kulcsot a műtárgylistán, rögtön az jutott eszembe, hogy az óvodában kulcs volt a jelem. Az elsős füzetek, könyvek címkéire is egy kulcsot rajzolt édesapám, hogy megismerjem a sajátomat. Az ének-zene rejtelmeibe a violinkulcson keresztül jutottam, a kottaolvasás volt a Kulcs a muzsikához.
A matematika feladatok ellenőrzéséhez megoldókulcsot kaptunk. Kulcskérdés lett később egy másik kulcs. Gimnáziumi tanulmányaim során jöttek-mentek a magyartanárok, egy közös volt bennük: mindegyiknél kellett írni egy elemzést A kulcs című Kosztolányi-novellából. Érettségi előtt az aktuális tanárunk latolgatta az írásbeli esélyes témáit, mikor egyik osztálytársunk magabiztosan felszólalt. „Tanárnő, fölösleges riogatni minket ezzel vagy azzal az irodalmi személyiséggel, egyik téma úgyis A kulcs lesz.” A tanárnő elnevette magát, hogy miért gondoljuk ezt, hisz ennek az esélye szinte semmi. Viszont addigra már annyiszor írtunk róla, hogy könnyedén kirázhattunk a kisujjunkból egy érettségi dolgozatot. És bejött! Akkora ováció nem hangzott még érettségin, mint mikor felolvasták a harmadik címet.
A kulcs fontos szimbólum. Mint tárgy is végigkíséri az életemet, de mint valaminek a nyitja is, folyamatosan dolgom volt vele.
A listán előbb a kulcsot pillantottam meg, majd a kovácsoltvas zárat. Ha kulcs van, legyen hozzá a zár is. És eszembe jutott nagyszüleim konyhaajtajának vas riglije. Gondolatban már ott is voltam náluk Lickóban. Nemcsak az ajtózár volt vasból, hanem a pince zárja és kulcsa is. Sok élmény köt oda, melyek meghatározták életemet. A hétvégéket, nyarakat, ünnepeket együtt töltöttük a hagyományos falusi élet minden szépségével és nehézségeivel.
Nagyapám mindig sietett, futott, mint a csík, mi unokák rendre lemaradtunk mellette. Karácsonykor azonban, amig a felnőttek a fát díszítették, mi ráérősen, együtt baktattunk fel a hegyre borért a papival. Közben élveztük a nagy havat, ahogy ropogott a talpunk alatt. Akkoriban decemberben mindent vastag hótakaró borított, és mi nagyon szerettünk benne hömbölögni, ilyenkor azt is lehetett. Kiváltság volt, hogy az unokák közül ki viheti a hosszú és meredek hegyi úton a pincekulcsot. Gyerekként nagyon nagynak láttam ezt a kulcsot és nagyon nehéznek. Mire felértünk alig volt a kezemben annyi erő, hogy belehelyezzem a zárba. Most is hallom a zár kattanását, ahogy elfordította nagyapám a kulcsot, mert a nyitás az ő feladata volt. Hagyományos pinceépülete volt. Az ajtón belépve a présházba értünk, s abból vezetett le egy lépcső a borospincébe.
A kovácsoltvas zár s a nagy kulcs mindig kedves volt számomra, szép emlékek fűződnek hozzá, s szerettem a hozzá tartozó régi épületeket is. Nem csoda, hogy igent mondtunk a Balázsfai hegyen nekünk felkínált régi présházra. Amikor megvettük csak annyit tudtam róla, hogy egy hagyományos pinceépület ugyanolyan zárral, mint a nagyapámé. Ennyi épp elég volt, hogy beleszeressek. Aztán a múzeumba kerülve munkám során megtaláltam ennek a pincének a fotóját, melyet Szentmihályi Imre néprajzkutató, a Göcseji Múzeum első igazgatója készített 1963-ban.
A leírókarton szerint az épület Stummer István (Nagylengyel) régi boronapincéje, a zsúptetőt újabban cserépre cserélték, a címe Balázsfai hegy 22. sz.
Ezután kis kutatásba kezdtem. Kiderült, hogy az 1859-es kataszteri térképen már rajta van, tehát valószínűleg a 19. század első felében épült, azaz ma hozzávetőlegesen 200 éves.
Takács Lajos, akitől mi megvásároltuk hétvégi házként használta családjával és ennek megfelelően alakította át.
1992 körül.
A fotón szereplő kulcs ennek a pincének a kulcsa volt és lesz továbbra is. Felújítás során az épület visszanyeri eredeti formáját.
2021.
