Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mesekiállítás…
Ez a történet a múlt évszázadban, sőt még régebben, a múlt évezredben kezdődött. Egészen kisgyermekként kapcsolatba kerültem a népi kultúrával a néptáncon keresztül. Ez töltötte ki minden szabadidőmet és felcseperedve hivatásomnak is ezt választottam. Néprajzot tanultam a Pécsi Egyetemen, és néptáncoktató diplomát szereztem a Táncművészeti Főiskolán. Közel 20 évig foglalkoztam különböző korú gyerekekkel, felnőttekkel mire a sors a Göcseji Múzeumba vezérelt, ahová néprajzos diákként mindig is vágytam.
Rögtön az első évben nagy feladatot kaptam, kiállítást rendezhettem Marokba szőtt mesék címmel. Ez tulajdonképpen egy néprajzi kiállítás volt, ahol a régmúlt idők tárgyaival a mesék világába utazhattunk.
Az alapötlet a következő volt: a közösen végzett munkák alkalmával, amíg a kéz dolgozott, az emberek beszélgettek, daloltak, meséltek… Egymás szórakoztatása, a figyelem lekötése mellett a munka is jobban haladt, tanultak egymástól – a történetek szájról-szájra jártak -, és képzelőerejük segítségével megelevenedtek a mesék, bárkiből lehetett királyfi, királykisasszony, igazmondó juhász, csodálatos mesehős…
Minden egyes enteriőrhöz, tárgyhoz mesék, történetek sokasága kapcsolódott, melyek feldolgozása múzeumpedagógiai foglalkozások keretében vált igazán élővé.
Ki ne hallott volna az aranyszőrű bárányról, az igazmondó juhászról, vagy csillagszemű társáról, vagy arról, aki még az állatok nyelvén is értett…
Rengeteg történet, mese főszereplői a pásztorok, munkájuk során ők maguk is „szőtték a meséket”. Az állatok körül minden feladatot elláttak, sok volt köztük az ügyes kezű, jól faragó ember. Használati tárgyaikat, hangszereiket, szerszámaikat is maguk faragták, csakúgy, mint a bárányjelölőket.
Bárányjelölő, bárányjel, bárányjegy, bárányrovás, bárányszoktató:
fából páronként faragott, madzagon csüngő jel, amelynek egyikét a juhász az anyajuhra, a másikat újszülött bárányára kötözte, hogy felismerje, melyik bárány melyik anyához tartozik. A juhász maga faragta a bárányjeleket, s mivel egy nyáj állatainak lehetőleg mindegyikére a többitől különböző forma kellett, a bárányjelek a legkülönbözőbb alakú faragványok, de többnyire háztartási eszközök és mezőgazdasági szerszámok, hangszerek miniatűr utánzatai. Leginkább a Dunántúlon terjedtek el, használatuk a merinói juh meghonosodásával kezdődött.
Ezek az apró tárgyak számomra: „művészi szabadságot”, „szabadon szárnyaló fantáziát”, önmegvalósítást, gondoskodó szeretetet egyaránt kifejeznek.
Mindezt én is megtapasztalhattam kollégáimtól, mikor életem első kiállításának szervezésében, rendezésében, működtetésében mellém álltak, segítettek, támogattak.
Ennyi mindent rejtenek magukban ezek a számomra oly kedves bárányjelölők!