Országszerte általánosan ismert volt az elrejtett kincs és megszerzésének hiedelme: a kincset háborús időkben rejtették el domb alá, hegyszakadékba vagy barlangba. A kincset állatok, kísértetek vagy törpeszerű lények őrizték és megszerzése nem volt veszélytelen kihívás.
A gazdag képzeletű göcseji nép is számontartotta az elrejtett kincsek feltáróit: a földipicinyeket. Gönczi Ferenc leírásából tudjuk, hogy ezek a kisgyermek nagyságú lények kedves teremtmények voltak, nem ártottak az embereknek. Földig érő, hosszú szakállat hordtak és a hegyek belsejében éltek, ott úgy gazdálkodtak, mint az emberek. „Igen gazdagok. Aranyuk, ezüstjük, boruk s mindennemű eledelük bőven van. Ha a gyermekek olyan helyre jutnak, ahol a föld megnyílik, az ott lévő földipicinyek szép beszéddel lecsalogatják, sőt lábuknál fogva egyszerűen lehúzzák, s ott jól megvendégelik őket.”
A kincs, amelyről azt tartották, hogy a török időkben a várurak rejtették a földbe, minden hetedik évben megfordul a földben, ezzel elárulja a rejtekhelyét és könnyű a nyomára bukkanni. Ekkor jelennek meg a földipicinyek a kincs kibányászására.
Úgy tűnik, 1950 is a hetedik évre esett: esténként a vertfalú házak zsúptetői alatt szárnyra kelt az ősi hiedelem: elérkezett a hetedik és előbújtak a földipicinyek. Ugyanis különös emberek, különös szerkezetek jelentek meg Nagylengyel határában, az emberek riadtan, bizalmatlanul fogadták a váratlan jövevényeket. A földipicinyekről azonban hamar kiderült: nem aranyat, hanem olajat keresnek.
„Szerepet játszhatott ebben, hogy az idő tájt ködös, nyirkos idő volt. A föld csupa sár. Az erdő meg kopott volt. Kámzsás kabátokat viseltünk, s gyakran guggoltunk le a földre, hogy a műszerek mutatóit lessük. A határban megjelent imbolygó, kámzsás alakok mesefiguráknak tűntek a nép előtt”
– mesélte egy mérnök. Ugyanis ők voltak azok a geológusok és olajmunkások, akik 1950 késő nyarán megjelentek Göcsejben, hogy a föld fekete aranya után kutassanak és meg is találták: a kőolajat.
