Falusi mesterségek

Aki járt már közületek falun, az jól tudja, vannak olyan tevékenységek, amikhez a parasztember nem kér fel mesterembert, hanem saját két kezével végzi el. Ma már nem olyan mértékben, mint a 18-19. században. Abban az időben „a szegénység nagyúr” volt, csak kevés dologra adtak ki pénzt.

Azok a tevékenységek tartoztak a falusi mesterségek közé, amelyekhez nem kellett nagy szaktudás és különleges anyagok. „A muszáj nagy Úr!” – mondogatta a nagymamám. A kényszerűség sok mindent meghatározott, amit el tudtak végezni önerőből, azt el is végezték.

Ha a néprajztudományt is segítségül hívjuk, négy csoportba sorolhatjuk a paraszti gazdaságokban és háztartásokban használt tárgyak elkészítését:

(Ezeket a kategóriákat nem lehet teljesen elkülöníteni egymástól, vannak átfedések is.)

1.Házimunka:

Ugye ismerősen hangzik? Ma ezt a kifejezést a mosogatásra, mosásra, főzésre, takarításra vasalásra stb. használjuk, amihez valljuk be, nem mindig van kedvünk, de ez az, amit önállóan, a legjobb tudása szerint mindenki meg tud csinálni.

A 20. század közepéig a házimunka fogalma a házban és a ház körül használt tárgyak eszközök elkészítését és javítását is jelentette. Természetesen ez nem mindenre volt igaz, hiszen voltak olyan használati tárgyak, amelyeket nem lehetett komoly szaktudás nélkül elkészíteni, és az idő előre haladtával, az eszközök fejlődésével egyre több mindent vásároltak az emberek. A cél azonban továbbra is az volt, hogy minél kevesebb holmiért kelljen pénzt kiadni, hiszen annak mindig szűkében voltak.

A paraszt ember értett szerszámai megjavításához. A betakarítási időszak után az állatok ellátásán kívül a fő tevékenységük, mai szóval a karbantartás volt, sövénykerítés javítása, a portai épületek sérült deszkáinak kicserélése, tető kisebb hibáinak korrekciója. Megjavították a szerszámaikat pl.: kasza, kapa, sarló élezése, nyelük javítása, vagy készítése, de ilyenkor került sor a háztartási munkáknál használt eszközökre is, mint a tiló, gereben, mosósulyok, cséphadaró…stb.

Az ügyes kezű apukák és anyukák manapság is sokféle javítást, szerelést igyekeznek elvégezni a ház körül és a háztartásban. Biztos vagyok benne, hogy nem mindig örültök, amikor megpróbálnak bevonni bennetek ezekbe a munkákba, de gondoljatok arra, egyszer eljön az idő, amikor nektek kell majd felnőttként ezeket a feladatokat elvégeznetek, milyen jól jön akkor majd a tapasztalat. Régen is így tanultak – pont, mint a nagyszüleitek, szüleitek -, belenevelődtek az életbe.

Voltak alkalomhoz kötött, szokásokhoz, ünnepekhez kapcsolódó tevékenységek, például tavasszal a ház teljes kitakarítása, meszelése, padló sározása….

A gazdaasszony feladatai közé tartozott az évente ismétlődő, a betakarításhoz tartozó munkák elvégzése; az élelmiszertartósítás, az aszalás, befőzés, füstölés, savanyítás. A kelengye textíliáinak elkészítése, a fonás – szövés - varrás, hímzés, tollfosztás.

Fonás rokkával – (GM fotó)

Fonás rokkával – (GM fotó)

Érdekesség:

Ezeket a munkákat a téli időszakban, esténként, akár csoportosan is végezték. Megbeszélték mikor, kinél találkoznak, összejártak. Mindenki végezte a saját munkáját, de volt alkalmuk a beszélgetésre, mesélésre, dalolásra. Fizetség nem járt érte, hiszen vagy maguknak, vagy kalákában dolgoztak - hol az egyik, hol a másik háztartáshoz tartozó munkákat végezték el, közösen.

Fonóház (Szék, v. Szolnok-Doboka m.) – Magyar Néprajzi Lexikon

Fonóház (Szék, v. Szolnok-Doboka m.) – Magyar Néprajzi Lexikon

Minden faluban voltak olyanok, akik ügyességükkel, rátermettségükkel egy-egy tevékenységet, kiemelkedően jól végeztek el, jobb minőségű eszközöket, tárgyakat tudtak készíteni, így mások is inkább az ő szolgálataikat vették igénybe.

Ilyenek voltak például:

a bödei „gyantások" a csomókba kötött gyújtósfát a zalaegerszegi piacon is árulták.

Gyántásfa: gyújtósfa, apróra hasogatott fadarabok, a tűz begyújtásához volt szükséges. Általában puhafából -, könnyen lángra kapó - főleg fenyőből (innen a neve, hiszen a fenyőfa gyantát tartalmaz) készítették. Az erdőn talált tuskókat hazavitték, felhasogatták, kötegelték. A kemence közelében tárolták, hogy mindig száraz és kéz közeli legyen. (Bíró Friderika: A szegek világa: Göcsej néprajza a 18-20. században)

Gyántásfa hasogatása (GM fotó)

Gyántásfa hasogatása (GM fotó)

A viaszkészítés: felhasználása igen változatos volt, gyertyakészítés, tömítő, felületkezelő anyag (fa felületek védelme), népi gyógyászat egyik alapanyaga, de mágikus tevékenységeknél is felhasználták (figurák készítése).
Szappanfőzés – főként házimunkaként sorolható be, de voltak ennek a tevékenységnek is specialistái.

Viaszkészítés Nagykutason - (GM fotó)

Viaszkészítés Nagykutason - (GM fotó)

Szappanfőző kanál, Torma J. Múzeum Kiskunhalas

Szappanfőző kanál, Torma J. Múzeum Kiskunhalas

A 19. század végéig, a 20. század elejéig sok helyen még hamulúggal mostak, de a módosabb parasztgazdaságokban az elmúlt száz évben elkezdtek foglalkozni a szappanfőzéssel. Ehhez egész évben gyűjtötték a zsíros hulladékot, disznó-, marha- és birkafaggyút vagy az olajpogácsát.

A szappanfőzés ideje, kora tavaszra, rendszerint a húsvét előtti hetekre esett.

Az Alföldön régebben a kiszáradt tavak fenekéről söpörték össze a sziksót (szódát), amelyből megfelelő mennyiségű hamu és mész hozzáadásával lúgot főztek. Konyhabeli vagy udvari katlanba tették, fölforralták, majd beleeresztették az előkészített szappannak valót. Előbb lángon főzték, hogy a folyadék szétmarja, utána lassú tűzön, míg a kicsapódó szappan a lúg fölé nem került. Ha fehér szappant akartak, új lúgban harmadszor és negyedszer is kifőzték, majd a folyékony szappant ruhával letakart farekeszbe öntötték. Padláson vagy a szoba mestergerendáján szárították, aztán kockára darabolták és a padláson újra kiszárították.

2. Specialista munka:

Biztosan neked is vannak olyan feladataid, amiben jobb vagy, mint bárki más, ügyesebben, gyorsabban, a lehető legjobban tudod elvégezni, ezért szívesen bízzák rád ennek a megoldását. Sőt mások is szívesen kérnek tőled segítséget, mert tudják, te ebben nagyon „spéci” vagy.

Így voltak ezzel a falusi specialisták is. Soha nem tanulták mestertől, vagy iskolában, de nagyon értettek hozzá, ellestek minden fortélyt, tökéletesre fejlesztették munkájukat, így a „mesterségnek” ők lettek a szakértői. Tekintélyt szereztek a falubeliek előtt, akik szívesen kérték fel őket a „specialista munka” elvégzésére. Hozzájuk fordulni természetes volt, munkájáért ellenszolgáltatás is járt. A kisebb munkákért, vagy ha jól ismerték egymást, viszont-segítséggel fizettek. Ajándék vagy természetbeni fizetség nagyobb munkákért járt, pénzt csak nagyon ritkán adtak.

A hetési pacsahajtogatók vasárnapi tevékenységének fizetsége például 1-2 tojás volt.

Ilyen specialista munka lehetett az alkalmi hajvágás, a lakodalmi főzőasszonyok tevékenysége, a hímzési mintákat előrajzoló (író) asszonyok feladatai, hímző- és horgoló asszonyok munkája, a vályogvetők, szappanfőzők, vagy kosárfonók, kópic- és seprűkötők tevékenységéig sok minden más is.

Kása Etelka, híres hímző – és szövőasszony, Zebecke (GM fotó)

Kosárfonó

Kosárfonás, vesszőfonás

Fák, bokrok fiatal ágait használták fel, sövényt vagy használati tárgyakat is készítettek belőle.

Alapanyaga fűz-, nyír- vagy mogyoróvessző.

A durvább, hámozatlan vesszőt használó kaskötést a folyók, vizes területek és erdők közelében élő falusi lakosság házi munkaként végezte - sövénykerítés, sövényfal, kaputábla, szekéroldal, szekérkas, szögletes gabonáskas, kukoricáskas.

A hámozott vesszővel dolgozó, finomabb kivitelű kosárfonás háziipari és kisipari ágazat, a kerekded alakú tárgyak elkészítése már nagyobb szakértelmet kívánt - kéménykürtő, tyúkborító, szárítókas, fáskas, halkas, méhkas, szakajtókosár.

A különféle alakú, nagyságú és rendeltetésű kézi kosarakat, fonott bútorokat vékonyabb, hámozott, gyakran hasított vesszőből készítették.

Íróasszony: a megrendelő által hozott anyagra, szabadrajzú (szabadkézzel) díszítményeket rajzolt elő. Motívumkincse meghatározza a vidékre jellemző mintákat. Munkájuk által a kor divatja, motívumkincs változása, fejlődése nyomon követhető.

A leggazdagabb hímző kultúrával rendelkező vidékek íróasszonyai nemcsak textilekre írtak, hanem bútorokra, használati eszközökre, házfalakra is. Pl.: Kalocsa, Mezőkövesd, Kalotaszeg…

3. Háziipar:

Minden háztartásban vannak olyan eszközök, használati tárgyak, melyek elkészítése, előállítása, - bármilyen ügyes gazdáról vagy gazdaasszonyról is legyen szó - nem lehetséges.

A háziiparosok szakmájukat nem iparostól tanulták, de nagy tudással, szakértelemmel és gyakorlattal rendelkező emberek voltak. Munkájukat általában a termények betakarítása után, a téli időszakban végezték, hiszen ekkor volt rá több idejük. Jól tudták, hogy milyen árura lesz szükség, milyenek a közösség igényei, ízlése, mi a kelendő. Ezekből az árukból többet készítettek, felhalmozták, így akár helyben, akár vásárokban is el tudták adni. Ők a termények mellett már, fizetségül pénzt is kaptak.

A háziipar a 19-20. században igen nagy jelentőségű volt, az országban sokezer ember megélhetését biztosította. Számos terméket kizárólag ezen a módon tudtak elkészíteni, és faluról – falura járva árulták.

Ilyenek voltak – sok-sok más mellett – a faáruk: villák, szóró- és sütőlapátok, rosták, seprűk, igák, faedények, lámpások, mécsestartók vagy a rövidáruk egy része: csipkék, hímzett betétek és széldíszítmények.

A háziiparos általában egyedül dolgozott, esetleg családtagjai segítették, - a férj volt a fazekas, a felesége írókázta - díszítette- az edényeket. Előfordult, hogy egy-egy faluban többen is foglalkoztak ugyanazzal a mesterséggel. Sokszor a kevés és rossz minőségű földdel rendelkező falvak népének biztosított megélhetését a háziipar, így ismerünk pl.: lapát- gereblye- bocskor, nád- és gyékényszőnyeg készítéssel foglalkozó falvakat.

Érdekesség:

Néhány híres favilla- és fagereblye-készítő falu:

Bakonyban Bakonybél, Szentgál és Herend;
Baranyában Szászvár és Hosszúhetény;
a Börzsönyben Diósjenő;
Borsodban Cserépfalu és Borsodnádasd;
Beregben Nagybereg, Dobrony, Tarpa;
Biharban Árpád és Tenke;
Arad megyében Csermő;
Kolozs megyében Mákó;
Székelyföldön Telekfalva, Lövéte, Pálfalva …

A villa és gereblye mellett a háziiparos falvak kaszanyelet, jászlat, nyomórudat, szekéroldalt, talicskát, faekét, szánt is készítettek. A hornyolt deszkából összerótt szuszék/szökröny (ácsolt láda) szintén ezen iparosok terméke volt.

Csipkeverők, Balatonendréd 1908-tól

Érdekesség:

Balatonendréden Ötven leány és asszony sajátította el a csipkeverés tudományát, a külön ezzel a céllal létrehozott iskolában. Az „endrédi csipke” leheletvékony cérnából készült, sajátos motívumokkal.

Teknőárusok

A puha nyár- és fűzfából külön erre az iparra szakosodott teknővájó cigányok készítették a mosó- és dagasztóteknőket, valamint a kisebb-nagyobb fatálakat, melencéket, kanalakat.

Seprűkészítés és szállítás 1950-es évek

Seprűkészítés és szállítás 1950-es évek

4. Kisipar vagy iparos tevékenység:

Jobban elkülöníthető az előző kategóriáktól, hiszen olyan falusi mesterekről, iparosokról van szó, akiknek ez volt a fő tevékenységük.

Ők már tanulták a szakmát, saját műhelyükben dolgoztak, saját kéziszerszámaikkal, egyszerű gépiekkel árut termeltek. Termékük elkészítéséhez szükséges összes munkafolyamatot maguk végezték. Az elkészített munkadarabokat a „mester” maga is eladhatta, akár a háztól, akár vásárokon, de a 20. századtól egyre inkább előtérbe került a viszonteladóknak történő szállítás is.

Ezek az iparos tevékenységek már egyre inkább szakosodtak a falusi és városi, paraszti és polgári igények kielégítésére.

Például a német szabó/úri szabó - nyugatias, városi, polgári ízlésnek megfelelő ruhákat, míg a magyar szabó/paraszt szabó - vékonyabb szövetből a népi ízlésnek megfelelő darabokat készített.

Ide sorolható még például a bognár, a csizmadia, a cipész, a kalapos és söveggyártó… és még hosszan sorolhatnánk.

Érdekesség:

Jellemzően a 19. század második felére alakul ki a kisiparos tevékenységi forma. Erre az időre a „mesterség” szó már inkább a régimódi szakemberek tevékenységének megnevezése volt. Az „ügyeskedés”, „mesterkedés” pedig a szakképzetlenség szinonimája lett. Az ilyen munkát nem is becsülték sokra.

A specialista és a háziiparos által előállított termék, nem azonos értéket képviselt a szakképzett iparos által előállított termékekkel, használhatóságát tekintve azonban, ugyan úgy megbecsülték.

Tudtad-e?

Foglalkozásuk, tevékenységük elnevezését készítői kezdetben ragadványnévként – vezetéknevük után a mesterségük megjelölésével – viselték.

Például: Kiss (Szabó) Jóska, Gecse (Bognár) János

Aztán ha nemzedékeken át öröklődött a mesterség, nevük is így öröklődött tovább.

Idézd fel az osztálynévsort, biztosan van közöttük néhány mesterségnév…vagy lehet, hogy a családodban is van ilyen?

Kerékgyártó kisiparos - bognár