Bár a 18-19. század céhes mesterségek legnagyobb részét faluhelyen űzték, mégsem nevezhetjük őket mindenféle megkülönböztetés nélkül falusi mesterségeknek. A céhes ipar ugyanis megkövetelte művelőitől a megfelelő képzést, a szakmában való jártasság bizonyítását, bizonyos anyagi jómódot, ha valaki önállóan akarta gyakorolni a mesterségét. Ennek biztosítására szervezett oktatást, az anyagbeszerzés és a késztermékek eladásának monopóliumát, a közösség ellenőrzését biztosította.
Ezeket a jellemzőket a paraszti mesterségek gyakorlói nem tudhatták magukénak. A korai időkben ezért inkább azok a tevékenységek tartoztak ide, amelyek nem igényeltek nagy szaktudást, különleges anyagokat, és jórészt a falusi közösségek önellátásának keretei között művelték őket.
„Az öreg Füle is csak egyszerű parasztember volt, ipara neki sem volt, a munka meg a szegénység tanította meg mindenre.”
Kerecsényi Edit gyűjtőnaplója Radamos, 1988.
A 19. század közepére az iparos mesterségek általában már kinőttek a céhes keretek közül. A technikai fejlődés és a népességnövekedés miatti megnövekedett igények más szervezeti rendszert követeltek.
A néprajztudomány a paraszti gazdaságokban és háztartásokban használt tárgyak előállításának módjait általában négyféle alaptípusra osztja. Az egyes kategóriák között nagyon széles lehet az átfedés, sokszor csak egyedi vizsgálódással állapítható meg a tevékenységek hovatartozása.
1. Házimunka: szakképzetlen emberek önellátó tevékenysége
A paraszti lét a huszadik század közepéig az önellátás keretei között zajlott. Az önellátás persze régen sem volt százszázalékos, és az idő haladtával egyre többféle eszköz, termék került külső készítőktől a háztartásokba, de arra törekedtek, hogy minél kevesebb szükséges holmiért kelljen pénzt kiadni.
A házimunkák eseti jellegűek, sokszor kényszerűség által meghatározottak, például a különböző javítások, szerszámok nyelezése, szappanfőzés, építési munkák, vagy alkalomhoz kötöttek, periodikusan ismétlődők. Utóbbiak közé tartoznak az élelmiszertartósítás (aszalás, befőzés, füstölés), a kelengyéhez tartozó textíliák előállításának munkái (fonás-szövés-varrás, tollfosztás).
Ezeket a munkákat hagyományosan esténként, illetve a téli időszakban végezték. Fizetség nem járt értük.
- https://gallery.hungaricana.hu/hu/GocsejiPhoto/1475905/?list=&img=0
- https://gallery.hungaricana.hu/hu/GocsejiPhoto/1475906/?list=&img=0
- https://gallery.hungaricana.hu/hu/GocsejiPhoto/1475907/?list=&img=0
- https://gallery.hungaricana.hu/hu/GocsejiPhoto/1475908/?list=&img=0
- https://gallery.hungaricana.hu/hu/GocsejiPhoto/1475910/?list=&img=0
Szappanfőzés
2. Specialista munka: szakképzetlenek végzik megrendelésre
Ezeket a „mesterségeket” a házimunkához hasonlóan otthon, rokonoktól tanulták vagy lesték el, de a specialisták különösen értenek valamihez, ügyesebbek, nagyobb jártasságra, gyakorlatra tettek szert benne, ezért tekintélyt is szereztek a közösségben. Hozzájuk fordulni, segítségüket igénybe venni természetes volt. Mivel azonban a specialista saját dolga mellett részben szívességből, szabad idejében végezte a különmunkát, ezért inkább megkérték, mint megbízták vele. Tevékenységéért vagy annak eredményéért pedig ellenszolgáltatás járt. Ez a munka nagyságától és a személyek egymáshoz való viszonyától függően viszontszolgálat, ajándék vagy természetbeni fizetség is lehetett, pénz azonban ritkán. Nagyon széles skálán mozog a specialisták tevékenysége a hetési pacsahajtogatók vasárnapi ügyeskedésétől (1-2 tojásért), vagy alkalmi hajvágástól kezdve a lakodalmi szakácsok, előrajzoló (író), hímző- és horgolóasszonyok munkáján keresztül a vályogvetők, szappanfőzők vagy kosárfonók, és kópic- és seprűkötők tevékenységéig.
Kosárfonó
Kalocsai íróasszony
3. Háziipar: szakképzetlenek szezonális árutermelése
A háziiparosok egy lépéssel közelebb állnak a valódi iparhoz. Szakképesítéshez nem kötődik, munkájuk mégis elképzelhetetlen komoly szakértelem és gyakorlat nélkül. A specialistáktól az különbözteti meg őket, hogy elsősorban raktárra dolgoznak, árukészletet halmoznak fel, amelyet kisebb részt helyben adnak el, nagyrészt azonban vásárokban maguk vagy rokonaik értékesítenek. Munkájukat általában a terménybetakarítás utáni, téli időben végzik. Fizetségül termények mellett már pénzt is kapnak.
A háziipar a 19-20. században igen nagy jelentőségű volt, az országban sokezer ember megélhetését biztosította. Számos terméket kizárólag ezen a módon készítettek, és faluzó kereskedelem révén terítették a környező vidéken. Ilyenek voltak – sok-sok más mellett – a faáruk: villák, szóró- és sütőlapátok, rosták, seprűk, igák, faedények, lámpások, mécsestartók vagy a rövidáruk egy része: csipkék, hímzett betétek és széldíszítmények.
Bár a háziiparos általában egyedül dolgozik, előfordul, hogy egy-egy faluban többen is gyakorolják ugyanazt a mesterséget. Sokszor a kevés, rossz földdel rendelkező falvak népe biztosítja megélhetését ezen a módon. Ismerünk lapát- gereblye- bocskorkészítéssel foglalkozó falvakat, de tavaink mentén például a nád- és gyékényszőnyeget is háziiparosok állították elő.
Csipkeverők, Balatonendréd 1908-tól
Teknőárusok
Seprűkészítés és szállítás 1950-es évek
4. Kisipar vagy iparos tevékenység: szakképzett iparosok árutermelése saját műhelyükben
A kisipar kéziszerszámokkal és egyszerű gépekkel, saját tulajdonban lévő műhelyben végzett árutermelés. Szervezett munkamegosztás még nincs, tehát a termékhez szükséges munkafolyamatokat ugyanaz az ember végzi. A készterméket a készítő maga is eladhatja, akár a háztól, akár vásárokon, egyre inkább előtérbe kerül azonban a viszonteladóknak történő szállítás is.
Jellemzően a 19. század második felére alakul ki ez a tevékenységi forma. Erre az időre a „mesterség” szó már inkább a régimódi szakemberek megnevezése, az „ügyeskedés”, „mesterkedés” pedig a szakképzetlenség szinonimája lett. A modern iparos már nagy szabadsággal rendelkezett, különösen az 1884. évi XVII. ipartörvény hatálybalépését követően. Ez már csak kevés foglalkozást köt engedélyhez, a kézművesiparok legnagyobb részét a szakképzettség vagy hosszabb gyakorlat megszerzése után szabadon biztosítja. Ezek az iparok már egyre inkább szétválnak falusi és városi, paraszti és polgári igények kielégítésére szakosodott ágakra, pl. német- és magyar szabó, úri szabó, csizmadia, cipész, kalapos és söveggyártó.
Kerékgyártó kisiparos
Cipész
Németh Károly cipészmester munka közben
Aki részletesen akar tájékozódni a témáról, itt megteheti:
- http://mek.niif.hu/02100/02152/html/03/6.html
- http://web.morahalom.hu/sajto/a_telepules_foldje_es_nepe/heraldicart.uw.hu/Morahalom/pages/016_iparosok_kezmuvesek.html
Érdekesség:
Ma is használjuk a "mondvacsinált" kifejezést, melynek eredete a kisiparos mesterségekhez vezethető vissza:
A vásári áru kétféle lehetett:
- A háziiparos/kisiparos által - a vevőkör ízlését ismerve - otthon elkészített munkák, amelyeket maga, családtagjai vagy ismerős árus vitt piacra és ott értékesített.
- A vásárban megrendelt, és a következő alkalomra leszállított - külön egy-egy vevő kívánsága szerint készült darab (pl. szűr, dolmány, bútordarab stb. Ez volt a "mondvacsinált", azaz szóbeli megrendelésre előállított áru.