Bonyhádi sváb asszony volt a nagyanyám, parasztcsaládból származott, férjhez menve pedig egy jómódú molnárcsaládba került.
Érdekes, hogy bár mindent, amit egy háziasszonynak meg kellett tanulni, neki is megtanították, főznie azonban nem kellett. Azt tanította neki az édesanyja, hogy ne az otthoni, hanem az új családjában lévő szokások szerint főzzön. Így hát nagyanyám a nagyapám nevelőszüleitől, a „Tántiktól” tanulta a főzés tudományát.
Nagyon jó tudomány volt az, a mai napig főzzük ezeket az ételeket.
Legnagyobb mutatványa a húsvéti sonka elkészítése volt. A molnár házában rengeteg volt a takarmánynak való korpa, nagyszüleim több disznót is hizlaltak és öltek a tél folyamán. Nem is disznó vagy sertés volt a megnevezésük, hanem mindig hízónak hívták. „Megyek, megetetem a hízókat.”
A legszebb, legnagyobb egész sonka húsvétkor került az asztalra. Nagyszombat hajnalban nagyanyám egy szokásos adag kenyeret dagasztott, abba beburkolta sonkát, amit előző este lehoztak a padlásról. (Valószínűleg áztatták is, de erre kisgyermekként nem figyeltem). Azt késő délelőtt bedugta a kemencébe és több óráig sütötte.
Amikor már annyira hűlt, hogy meg lehetett fogni, lefejtették róla a kenyeret, és ezt tálalták fel húsvétkor a tojás, a kalács meg a torma mellé. Fantasztikus íze lehetett.
Ezt is kipróbáltuk otthon, de ez az étel nekünk nem sikerült. A városi sütőbe csak kisebb darab fért el, gyorsabban sült, ki is száradt. Mindenki a jó szafttal átitatott, kívül ropogós kenyérre pályázott. Hanem azt nem lehetett megenni (a kemencés változatnál sem), mert annyira bevette a sonkapácból a sót, hogy élvezhetetlen volt. Ez az étel csak a háború előtti családi mesék világában maradt fenn.