Bár a szövést a közvélemény tipikus női munkának tartja, és a múzeumba kerülő díszes, „hímes” szőttesekről rendre azt hiszik a mai tulajdonosok, hogy azok falusi elődjeik munkái, a valóságban a parasztasszonyok legtöbbször csak sima vásznat, vagy csak egyszerű csíkos anyagot szőttek. Ezekből aztán törölközőket, abroszokat, kosárra való „vékaruhákat”, családtagjaik számára pedig alsóruhát, inget, gatyát varrtak.
A hímes, reprezentációra való lakástextileket a legtöbb helyen takácsok szőtték, akikhez az asszonyok elvitték a maguk-fonta fonalat. Ezt a takács kiegészítette a pamut vetülékfonallal, illetve a piros pamuttal, ami a díszítményekhez kellett, s így szőtte meg a kívánt textíliát. De az is előfordult, hogy készleten tartott áruból vásároltak a vevői. A takácsmesterségből – bár sok, bonyolult fogáson alapult – nem nagyon lehetett megélni. Ezért a mesterek tavasztól őszig földműveléssel foglalkoztak, s csak a késő ősztől kora tavaszig tartó mezőgazdasági „holtidényben” szőttek. (Ez egyébként az otthon szövő asszonyokra is igaz volt.)
Zala megyében – illetőleg az egykori Zala vármegyében – a szövés szempontjából három területet lehet jól elkülöníteni.
- Az egyik a délen fekvő Hetés és Lendva-vidék. Itt kevés takácsmester élt, az asszonyok nemcsak a vásznat szőtték maguk, hanem a reprezentálásra való díszes kendőket, „ruhákat” is. Ez a szokás a 20. század közepéig fennmaradt. A nők saját stafírungjukat szőtték, megérte sok időt, energiát fektetni a hímes darabok készítésébe.
A díszítéshez egyetlen technikát, az úgynevezett felszedést, körömre szedést, „föszedíst” – szakmai megnevezéssel lanszé technikát – használták. Itt a piros vetülékfonalat húzták be számolt minta szerint a láncfonalak közé. Ebből a mintázásból ritmikusan ismétlődő sávok, a korabeli kutatók által tévesen sávolyoknak nevezett, jellegzetes mintacsíkok keletkeztek.
A házi szövés hanyatlásával ez a technika szétesett, és az asszonyok megpróbálták a „profik” által használt egyéb technikákat belevinni az újabb darabok díszítésébe. Ez azonban meg sem közelítette a korábbi darabokat.
- A második terület Göcsej és a tőle északabbra fekvő területek. Itt inkább a takácsok működése jellemző. Itt is akad felszedett csíkos díszítésű lakástextil is, de jóval egyszerűbb, kevesebb és kevésbé széles csíkokból álló díszítéssel.
A takácsok mintázására az a jellemző, hogy a felszedés helyett nyüstbe fűzhető mintákat használ. Ez ripsz-szerű, hosszában csíkozott felületet képez, amelyben persze megjelenhetnek pirossal mintázott vagy felszedett részek is. Külön ügyességet kívánt a betűk szedése egy-egy textílián, ezeket általában takácsok készítették.
- A harmadik terület a megye leginkább polgárosodott északnyugati része, ahol betelepült német lakosok is éltek. Itt a megfont fonalat takácshoz vitték és vászonnak szövették meg. A hazavitt anyagból otthon varrt lakástextilre piros hímzőfonallal keresztszemes csíkmintákat hímeztek, amelyeket iskolai mintakendőkről vagy a kor divatos újságjaiból, kézimunka mintakönyveiből vettek. Ezekre gyakran monogramot, évszámot is hímeztek.
