A vászon öltözet előállítása kizárólag a nőkre háruló, egész éven át tartó nehéz munka volt. A lennek és a kendernek csak a legfinomabb szálait lehetett testi ruhához felhasználni, a durvábból különböző lakástextilek készültek. Az elkészült vászon azonban még így is nagyon kemény volt, sokat kellett lúgozni, mángorolni, és végső soron hordani, míg „betört” és már elég puha volt. Valamit lehetett segíteni rajta, amikor már pamutot is lehetett vásárolni, amit eleinte csak a takácsok, később az otthon szövő háziasszonyok is használtak beverő fonalként – ez volt az úgynevezett vegyesvászon – így fehérebb és puhább anyagot kaptak.
A házi vászon tartós volt, erős, de merev, nehezen varrható. Bár lassabban szívta magába a vizet, ha mégis elázott, nehéz volt és nagyon lassan száradt meg.
Nem véletlen, hogy mihelyt a gyári anyagok elérhető áron beszerezhetők lettek, mindenki igyekezett áttérni használatukra. A gyári anyag vékonyabb, lágyabb esésű, a fehér fehérebb, a színes élénkebb volt, és a bőrt sem dörzsölte, mint a házivászon. Igaz, hamarabb tönkrement, mint amaz. Megszületett és a gyári anyagokkal együtt terjedt el a falusi öltözködésben a divat!
„… a’ Szép Nemnek nagyobb része máig is a’ maga Saját kezével szőtt fonyott és készitett együgyü ruhákkal öltözködik, a’ mellyeket csak az nem tud betsülni, a’ kinek izlését a’ Csalárd ruhapompa meg vesztegette és a’ természeti Szépségnek esmeretétül el vaditotta.”
(Plánder Ferenc: Göcseinek esmérete. Tudományos gyűjtemény 1838/6. szám 23. p.)
A 19. században lassan-lassan megváltozott a viselet, különösen a női ruhadarabok lettek színesek, könnyebbek. A férfiak még jó ideig ragaszkodtak a vászon- és posztóruhához, majd szinte egyik generációról a másikra vették át a városokban már dívó polgári ruhadivatot.
A vászonviselet szépségéről leginkább akkor írtak dicsérő szavakat, amikor már végképp meghaladta az idő. A 19. században, amikor a parasztviseletek „kivirágoztak” – a szó átvitt értelmében is, meg a virágos anyagok használatát értve is – a gyári anyagok használatát a munka becsületének elveszítésével, a színes viseleteket a cifrálkodás igényével, az asszonyi hiúsággal magyarázták, persze leginkább a férfiak.
„… csaknem teljesen eltűnt már a népviseletnek minden nyoma. Ahol a nagyszüléknek van még valami eldugott „paraszti” cók-mókjuk, ott is inkább röstellik ezt most már. … Pedig a népi ruhák az esőt, napsütést, fűben hempergést és minden használati kíméletlenséget sokkal jobban kibírnak, mint a városi bazárárúk és sokkal jobban kifejezésre juttatják a néppel való együttérzést és a múlt megbecsülését is.”
(Zsemberi 1936 – Zsembery Gyula: Nézzünk el olykor a Göcsejbe is. In: Turisták Lapja 1936. (XLVIII. évf. 6. szám) 203-211. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/TuristakLapja_1936/?pg=234&layout=s (letöltve: 2020.01.07.)
Zala megyében a viselet szempontjából több terület vált el, amelyeknek viselete is nagyon különbözött egymástól. A középső részben, Göcsej vidékén a kisnemesek a városi polgárság viseletét vették át, ugyanúgy, ahogy a szomszédos Őrség hasonló réteghez tartozó lakói.
A Somoggyal határos vidékeken és a Balaton délnyugati részén a sokszoknyás, színes bársonyviselet, a gyöngyös főkötők hódítottak tért.
Zala déli részén, a Lendvától Dobronakig húzódó területen, amely korábban az Esterházyak birtoka volt, a falusi nép sajátos viseletet alakított ki. Ez a viselet sok archaikus vonást hordoz, és az I. világháború idejéig sok utazónak felhívta magára a figyelmét.
Amikor azonban itt is megérett az idő a furcsának tűnő, sok gondoskodást igénylő viselet elhagyására, a „kivetkőzésre” és a polgári viselet lett az általános, a kortársak ugyanolyan sajnálattal és némi elítéléssel beszéltek a népi öltözetek eltűnéséről, mint vagy száz évvel korábban az új ruhák terjedéséről, a cifrálkodásról.
