A meggy (Cerasus vulgaris) a magyarság első gyümölcse, amely Kis-Ázsiában és Dél-Európában őshonos. Az ókorban nem sokra becsülték ezt a savanykás gyümölcsöt, sem gyűjtögetésével, sem termesztésével nem foglalkoztak – ma viszont annál nagyobb népszerűségnek örvend.
Európában a 16. században lendült fel a meggy- és cseresznyetermesztés: sok új fajtát nemesítettek és telepítettek a házikertekben. Igaz, forrásaink alapján nehéz pontosan elkülöníteni a meggyet és a cseresznyét: piros és fekete; apró vagy savanyú meggy, illetve cseresznye néven különböztették meg egymástól a fajtákat. Nádasdy Tamás (1498–1562) írta egyik levelében: „Az apró cseresznyéből se nekem, se királyné asszony őfelségének ne küldj, hanem az öregszeműből, mikor jól megérik.”
A nemesített meggyfajták a 18. században terjedtek el hazánkban spanyol meggy néven, ekkor kerültek előtérbe a fán termő, nagy szemű nemesmeggyek. A következő században, az alföldi gyümölcstermesztés fellendülésének idején tűnt fel és vált a kertek kedvelt gyümölcsévé a híres Pándi-meggy, amelyet kecskeméti, kőrösi és szentesi meggy néven is ismertek.
A meggy szárából fogyasztó hatású, vesebántalmakat enyhítő hatású teát főztek, levelét az Őrségben uborka savanyítására is felhasználták. (Az uborkát felöntötték felerészben vízzel elkevert ecettel és az uborka tetejére kaprot, szőlőínt, meggylevelet, zöld szőlőt és paradicsomot tettek, majd lekötés nélkül több napon keresztül a napra téve érlelték a savanyúságot.) Meggyfából szívós botokat, mosósulykot és ostornyelet készítettek. A törökmeggy fájának vékony bele van és nehéz kifúrni, de mivel ez a legtartósabb és igen illatos, ezért szívesen faragtak belőle pipaszárat. Katalin-napkor, november 25-én a lányok meggyfaágat vágtak (ezt hívták katalinágnak) és reménykedve vártak: ha karácsonyig kivirágzik a gyümölcsfa ága, a következő évben férjhez mennek.
A meggyet nyersen és aszalva: rétesben, lepényben, püspökkenyérben és levesként is fogyasztották. Meggyet szinte minden faluban aszaltak, de a szilvához viszonyítva nem volt nagy jelentősége sehol sem. (A meggyet aszalás előtt le kellett forrázni, különben csak megszáradt héj maradt volna belőle.) Az aszalt meggyből készített leves általános böjti étel volt, nyáron pedig szívesen fogyasztottak hideg meggylevest. Szeged környékén keszőcét készítettek a meggyből: a hígan megfőzött meggyhez lisztet és köménymagot szórtak, behabarták és cukorral édesítették. (Az ország más tájain a keszőce a híg szilvalekvárt jelenti.) Az újkori parasztkonyhán a savanykás gyümölcsökből – meggyből, almából, somból –mártást is készítettek, amelyet önállóan vagy hússal együtt fogyasztottak. Böjti ételeknél sokszor a meggy helyettesítette az ecetet, amivel a babot, lencsét főzték össze. A palócok gyomoroltó hiányában ezzel a savanyú gyümölccsel oltották be a juhtejet is. Napjainkban a lekvárként, szörpként és főleg befőttként, cukorral, esetleg rummal eltett meggy a legnépszerűbb, amely sok sütemény vagy az ünnepi túrós-meggyes rétes alapja.
Most Kugler (Henrik) Géza különleges receptjét osztjuk meg Önökkel 1896-ból: Meggy cukorban
Hozzávalók: 1 kg meggyhez 1 kg cukor, 1 db citrom
A meggynek szárait levágva, magját egy tűvel kiszedjük. A cukrot sziruppá főzzük és ezután a meggyet belerakjuk, hol pár percig főzve kiszedjük, a meggyből kifőtt vizet elfőzzük, a meggyet ismét a szirupba rakjuk és ezt így háromszor megismételjük. Utoljára a meggyet kiszedjük, a szirupot még elfőzzük és aztán levéve, hűlni hagyjuk. A meggyet az üvegekbe rakjuk, melynek fenekére kevés finomra reszelt citromhéjat teszünk. A kihűlt szirupot ráöntve, hólyagpapírral lekötözzük.
