Az ókorban a gazdagok és a hírességek osztályrészét képező portréművészet a középkorban majd ezer éven keresztül alig játszott szerepet, és csak a reneszánsz művészet műfaji differenciálódása során vált ismét hangsúlyossá. Igazi virágkora kétségkívül a 19. század volt, ami a képkészítés technikai fejlődésének és olcsóbbá válásának, valamint – ettől nem függetlenül – az önreprezentáció iránti igény nagymértékű kiszélesedésének volt köszönhető. A sokszorosított grafikai eljárások, majd a fotográfia elterjedése, a nyomdaipar tömegessé válása maga után vonta a portrék hasonlatosságának növekedését is.
A festett és a faragott portrék terén megfigyelhető a reprezentatív és a polgári képmások elkülönülése, és a kettő számbeli arányainak az utóbbiak javára történő fokozatos eltolódása. A reprezentatív portrék feladata a hivatali reprezentációhoz kapcsolódóan az uralkodó, állami vezetők, valamint az adott hivatal vagy igazgatási ágazat történetében fontos szerepet játszó, példaképként szolgáló személyek megjelenítése.
A reprezentatív portrék többnyire egészalakosok, ábrázoltjukat díszruhában, hatásos testtartással, igényes környezetben, tevékenységükre, pozíciójukra utaló attribútumokkal (tárgyi jelképekkel) ellátva állítják elénk. Kibontakozó hazai festészetünk több ismert alkotójának – Barabás Miklós, Györgyi Giergl Alajos, Borsos József, Székely Bertalan – számos reprezentatív képmása ismert. A reformkorban, majd az 1848-49-es szabadságharc idején, illetve azt követően kiemelkedő szerepet játszó két zalai liberális politikus, Deák Ferenc (Györgyitől), illetve Csány László (Barabástól) életnagyságú képe egykor a zalaegerszegi Vármegyeháza üléstermének dekorációjához tartozott, s ma is eredeti helyén tekinthető meg. Előbbi a jelentős részben Deák erőfeszítéseinek köszönhetően összehívott 1861-es országgyűlést, utóbbi az 1867-es kiegyezést – amely immár lehetővé tette a mártírokról való megemlékezést – követően került megrendelésre.
