Rozmaring
Rosmarinus officinalis
Ez a mediterrán eredetű növény már az ókor óta kedvelt gyógy- és fűszernövény. A 17. században rozmaringból készült az Aqua Reginae Hungariae, a magyar királyné vize, amely Európa-szerte előkelő illatszer volt, a magyar romantika ennek alapján jelölte ki helyét a nemzeti virágkultuszban. Sokáig a tisztaság és a szűziesség jelképének tartották, ezért is volt a menyasszonyi koszorú legfontosabb virága. A lányok, asszonyok az imakönyvükbe tették, a legények a kalapjuk mellé tűzték. A rozmaringos mártást a Nyugat-Dunántúlon jellegzetes lakodalmi ételként szolgálták fel. A rozmaring a legismertebb bárányfűszer, de jól illik pácolt húsokhoz és a paradicsomos ételekhez is. Teája többek között normalizálja az alacsony vérnyomást.
Tárkony
Artemisia dracunculus
Az újkorban több levélfűszer is kiszorult a paraszti konyháról, köztük a tárkony is, azonban a csomborral együtt Erdélyben még napjainkban is rendszeres használatban maradtak. A tárkonyos egy jellegzetes, füstölt húsból, habarással készült székelyföldi leves, amely fő ízesítőjéről kapta nevét. A tárkonyt emellett szárnyasok, vadhúsok, báránysültek, vagy akár a burgonyafőzelék fűszerezésére is használják. Teája epehajtó, vesetisztító és nyugtató hatású is egyben, érdemes fogyasztani álmatlanság és kimerültség esetén is.
Sáfrány
Crocus sativus
A sáfrány őshazája feltehetően Kisázsia; de ismerték az ókori görögök és rómaiak is. A középkor óta a spanyol sáfrány az egyik legdrágább fűszer volt. Magyarországra valószínűleg olasz közvetítéssel került, a 16. századtól Trencsén és Nyitra megyében sáfrányos kertekben termesztették is, a szlovák vándorkereskedők, a sáfrányosok pedig házaltak is vele. A sáfrányt fűszerként, gyógyszerként és ruhafestékként is használták. A parasztkonyhán húslevesbe és a kalács tésztájába is tették. A sáfrány használatát azonban a paprika terjedése és az ezzel járó ízlésváltozás visszaszorította, azonban az igényesebb konyhákban még a 20. században is rendszeresen használták.
