A hagyományos parasztszobákban található kegytárgyak – szobrok, olvasók, olajnyomatok, imakönyvek stb. – a ház lakóinak legalapvetőbb szakrális igényeit elégítették ki. Ezek a második világháború előtti időszakot reprezentáló tárgyak tömegesen előállított kegytárgyak voltak, amelyek közül kulcsszerepet játszottak a kegyképmásolatok. Ezeknek egy különleges típusai voltak az üvegképek.
Az üvegképek fordított technikával készültek: a kép papírra rajzolt mintáját az üveglap alá tették, először megfestették a kontúrokat, majd innen haladva élénk színű festékkel töltötték ki a hátteret és a képet. Az üveg hátulról való festésének leleménye a bizánci iparművészetig nyúlik vissza, amelyet a középkorban festőkönyvek közvetítettek Európa felé. A 16. századi Itáliában már manufakturális keretek között, tömegesen készítették az üvegképek reprodukcióit.
Az ország sajátos fekvésének és etnikai gazdagságának, valamint a keleti és nyugati hatásoknak köszönhetően az üvegképek típusainak páratlanul gazdag tárházát nyújtja. A búcsújáróhelyek, kereskedők és házalók révén a háztartásokba eljutott üvegképek elsősorban a vegyes lakosságú, német- és horvátlakta vidékeken voltak népszerűek, de az északi országrészben, különösen a palóc területen is kedvelték ezt a kegytárgyat. A Csehország, Szilézia és Ausztria felől érkező üvegképek két legjelentősebb központja Sandl és Buchers volt. Erdély, Felvidék és a Vajdaság területén, az ortodox, illetve a görögkatolikus vallású lakosság révén is léteztek jelentős magyarországi készítőközpontok, háziipari keretek között azonban nem készültek üvegképek.
Az üvegképeken szereplő témák között sok középkori ikonográfiai típus szerepel, például a Szentháromság és a segítő szentek, de nem ritkák a didaktikus célú bibliai jelenetek sem. A Göcseji Múzeum néprajzi gyűjteményében található üvegképek közül több is a keresztre feszített Jézust és a Fájdalmas Anyát ábrázolja.