A paraszti kultúrában az abrosz használata igen késői. Vidékünkön a 19. században jelent meg, eleinte csak a karácsonyi asztalra tették fel, idővel a lakodalmi, búcsúi, ünnepi vagy vendégváró asztalon is megjelent.
Általában két szélből készült, hossza többnyire csak alig haladja meg az asztallapét. Mivel ünnepi darab volt, többnyire díszes csíkkal állították össze a két szélt. Ez korábban rendszerint tűvel varrt csipkével (kötés) történt, később gyakoribb, hogy a két szél közé 5-6 cm széles horgolt csipkét vagy gyárilag előállított, piros szövött csíkot iktattak. A szalagot, mint általában a rövidárut Ausztria vagy Csehország felől szerezték be vásári áruként, szatócsboltból vagy házaló kereskedőktől.
Népművészek körében mindmáig ismert a csehtót kifejezés, mely azt a piros, mintás, keresztben szőtt szalagot jelöli, amellyel a 70 cm széles vásznat (egy szél) összeállították, de használták a hetési bokros ujjú ingvállak kézelőjének (szorittu), vagy a férfiingek alsó mellfoltjának (zámedli) díszítésére is.
Érdekes e név eredete.
A 19. században új jelenségként merült fel a pánszlávizmus, benne a cseh-tót nemzetegység eszméje, az eszme terjesztésére pedig közművelődési egyesület alakult „Cesko-slovenská jednota” (cseh-szlovák egység) címmel. Az egyesület célja „a cseh-szláv nemzet tót részét befogadni a cseh hazafiság programjába és pedig iskolai nevelésünk első alapjaitól kezdve”. A mozgalom történetét itt nem cél ismertetni, igazságai, módszerei és persze azok következményei mind-mind része a középeurópai nemzeti újjászületés – Magyarországra nézve tragikus – folyamatának. Propagandája magyar, cseh és szlovák részről egyaránt a leszélesebb néprétegekig eljutott. Valószínűleg ennek a propagandának a részeként hívták cseh-tótnak ezt a népi kultúránkban gyakori díszítőelemet. És az sem véletlen, hogy a szocializmus évei alatt, amikor nagy igyekezettel söpörték a szőnyeg alá ennek a politikának a nyomait, ez a meghatározás kiment a divatból, s csak az elmúlt évtizedek hozták ismét felszínre.
